A naptár

 

A novella Guti Csaba írása. 

 

Gyorsan járt a keze, rutinnal vitte fel bőrére a készítményeket. Közben magát korholta, hogy miért is nem feküdt le este hamarabb, akkor most minden simábban menne. Persze, az estét elorozta a számítógépes munka; újabb ingatlanokat talált, el kellett készítenie a hirdetéseket hozzájuk. Édes történeteket szőtt mindhez, melyek talán kompenzálják majd a fotókon jól kivehető, máladozó falak csupasz csontjainak látványát. 

Mindegy, egész könnyedén megoldotta. Régen szerette az irodalmat. Mára csak ennyi maradt neki belőle. Nem is emlékezett, mikor volt utoljára könyv a kezében. A napjaiba nem fért bele ez a luxus. 

Közben átgondolta a napját, mely nem ígérkezett egyszerűnek.

Öt ügyfél is mára jelentkezett be hozzá. A falra tudott mászni attól, hogy mindenki hétvégén akart házat venni. De mit lehet tenni? Ha esélyt sem ad, mit sem lát viszont abból a temérdek munkából, melyet belefektetett ebbe az egészbe. No meg, ő sem nagyon ért rá hétköznap, hisz a cégnél nem nagyon szeretik, ha mással is foglalkoznak a vezetők. Bele kell adnia ott is százhúsz százalékot, hogy békén hagyják ezzel a kis mellékessel.

Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy az egyik melóhelyet sutba vágja, de nem merte megtenni. Kellett a pénz. Így jár az, aki nem bír szemet hunyni a férje házasságon kívüli hódításai felett. Most nevelheti egyedül a lányát. 

Mindegy! Isten nem bottal ver, mondják. Ő maga is hitt benne, hogy egyszer mindenkire ráborítja az asztalt a karma. Vágyott rá.  

Szóval, nagyon kellett igyekeznie aznap, hogy minden beleférjen. Persze ehhez az is kellett, hogy egyik kliens se késsen, ne legyen nagy forgalom, találjon mindenhol szabad parkolót, tehát minden olajozottan menjen. Erre nagyjából semmi esélye nem volt.  

– Meglátjuk! – sóhajtott fel, miközben végre befejezettnek tekintette a sminkelést. A következő pillanatban riadtan pattant fel. Késésben volt. Gyorsan megigazította magán a ruhát, és a falon lógó naptárhoz lépett, hogy utoljára végignézzen a mai listán. Nem bízott a véletlenre semmit. 

– Óh, még ez is! – keseredett el, amikor az aznapi bejegyzések mellett meglátott egy piros, vigyorgó fejet az alábbi üzenettel; – Ma este színház, ne feledd! 

Először értetlenül állt a dolog előtt, majd, mint egy nagyon távoli, foszladozó emlék, kezdett bevillanni előtte egy hét eleji beszélgetés, amelyben a lánya lelkesen buzdította egy előadás megtekintésére. Bosszankodva toppantott egyet, mert szinte biztos volt, hogy erre már nem lesz ideje, energiája meg főleg nem. Tudta, ebből megint vita lesz. Nem is értette, miért nyüstöli a gyerek mindig valami ilyesmivel, amikor látja, hogy hét napból nyolcat dolgozik. 

A tehetetlenség és a frusztráció egy pillanat alatt tovább rombolta amúgy sem rózsás jókedvét. Ekkor lépett ki a szobából a lánya. Álmos szeme volt még, a haja kócosan lógott a szemébe, mégis különös bájt adva neki. Bizonyára nem kevés erőfeszítésébe került, hogy hétvége ellenére ily korán felkeljen, de látni akarta az anyját. 

– Jó reggelt! – mondta vidáman. – Igyekezz haza, tudod miért! 

– Szia! Majd lesz valahogy! – zárkózott el rögtön a további beszélgetéstől az anya. Kapkodni kezdett maga körül, azzal is mutatva, hogy egyáltalán nem ér rá ilyesmire. 

A lány nézte, szólásra nyitotta száját, mondani szeretett volna valamit, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Helyette az asszony intézte hozzá pattogós szavait. 

– Feküdj vissza, aludj még! Pihenj, olvass, tanulj, tedd, amit kell, és amihez kedved van! Ja, és rendelj pizzát estére! Ma biztos nem főzök! 

Már lépett volna ki az ajtón, amikor eszébe jutott valami. 

– Még egy lényeges dolog! Csak a cégest viszem magammal, azon elérsz, ha nagyon akarsz. Sűrű lesz a nap, nem akarom, hogy feleslegesen feltartsanak. 

S már el is viharzott, hogy belekezdjen a napba. 

A lány hallgatta az anyja cipőinek kopogását, majd az autót, mellyel nagy gázzal elhajtott. Aztán szót fogadott; visszafeküdt az ágyba, és megpróbált aludni. 

 

A nap olyan volt, amilyenre számítni lehetett; gyors és brusztolós. Az időpontok csúsztak, egy klisens meg sem jelent a megbeszélt időre, emiatt lett két óra üresjárat. A többiek vételi szándékában sem lehetett bízni, megérzi ezt az ember, ha sokáig van a szakmában. 

Hét óra volt végül, amikor fáradtan beült az autóba, és pihenésképpen rábukott a kormányra. Vannak olyan napok, melyeknek semmi értelme nincs. Amikor a rengeteg befektetett munka ellenére semmit nem kap vissza az ember. Amelyik csak árt, és elrabolja az időt, majd széthinti a testben a fájdalmat.   

Bizony, fájt. 

Mindenütt. 

Nem érte meg az egész. 

Nem érte meg sehogy, semmikor. 

Kicsit sem. 

Még mindig a kormánynak dőlve pihent. Próbálta összeszedni magát. Mélyeket lélegzett.

 – Csak még egy kicsit, aztán indulok! 

Végül erőt vett magán és felegyenesedett. Ahogy elfordította a kulcsot, ránézett az órára. 

– A színház! A jó életbe! – mázsás súlyként zuhant rá a felismerés. Dühében nagyot ütött a kormányra, de mit sem ért azzal! 

Próbált igyekezni, de az esti óra ellenére váratlanul nagy volt a forgalom. Eleinte egy-egy kockázatos előzgetésbe is belekezdett, szitkozódott, kiabált. Végül belátta, semmi értelme az izgágaságnak. Teljes apátiába zuhant. Akkor már kicsit sem bánta, hogy egyetlen lakást sem adott el, az sokkal inkább mardosta, hogy cserbenhagyta a lányát, aki pedig oly szépen kérte. Csak egy estét szeretett volna, néhány órát együtt. 

Nem volt rá képes. 

– Meg sem érdemlem őt! Nem érdemelek senkit! – csakis ez járt az eszében. Sírni tudott volna. 

Aztán, hogy miként, maga sem tudta, de egyszer csak ott állt a házuk előtt. Egy pillanatnyi emléke sem volt az útról. A gondoltok bűvkörében volt végig vezetés közben. Több volt, mint félelmetes. 

Mindegy! 

Nézte a házat. Sötét volt mindegyik ablaka. 

– Hát elment maga, vagy egy olyannal, aki hajlandó volt elkísérni! – sóhajtotta, melytől még rosszabb lett a kedve. Rettenetesen gyűlölte magát.  

Hitehagyottan, elnyűtten vánszorgott fel a lépcsőn, miközben eldöntötte, hogy ma este felbont egy üveg bort. Vagy kettőt. Odabent lelökte magáról a kabátot, és a hűtő felé indult, hogy szándékának eleget tegyen.

De valami megelőzte.

Megtorpant.

A konyhából lágy zene szólt, majd gyufa sercegése hallatszott, mire lágy fény töltötte be a teret. Az asszony földbe gyökerezett lábbal állt, várta mi lesz. 

Egy pillanat múlva előbukkant az ajtó mögül a lánya, boldog mosollyal az arcán. Azt a szép ruhát viselte, amit még tavaly együtt vettek. A haja kedvesen előrebukott, amikor kilépett. Az asszony soha nem látta még olyan szépnek. 

– Boldog szülinapot, anya! – dúdolta a lány. 

Az anyában lassan megváltozott minden. 

Akarta, hogy így maradjon. 

 

Örökre. 

 

Kiemelt kép: Shutterstock