Csöngetett. Dr. Pernekiné Kiss Anna nem nyitott ajtót. A lépcsőházban csönd volt. A neonizzó alig hallhatóan zúgott megállás nélkül a feje felett, ő pedig csak bámulta a kék ajtót. És a névtáblát. Dr. Pernekiné Kiss Anna nem válaszolt.
A novella Forgó Mária írása.
Újra csöngetett, mert a lépcsőház ajtajában Sári néni azt mondta, itthon van.
Harmadjára még hosszabban nyomta a csengőt, már-már félve, hogy a kis piros gomb beragad a piszkosfehér foglalatba és végeláthatatlan hosszúságú csilingelésbe kezd az ósdi mechanikus szerkezet. De nem így történt.
Fél perccel később erőtlen mocorgást hallott bentről. Felébredt, gondolta, és még egyszer rátenyerelt a csöngőre.
- Jövök már, jövök – kiáltotta dr. Pernekiné Kiss Anna, amennyire kiáltani bírta, és a falba kapaszkodva indult ajtót nyitni.
- Hát te vagy? – mondta köszönés helyett, és elsírta magát.
- Gyerünk bentebb, Nánó, ne itt kint… – vágta rá a magas szőke lány és becsukta az ajtót a kíváncsiskodó szempár előtt, amely a szemközti ajtó kukucskálójára tapadt jó két perce.
Percek teltek el, mire Nánó összeszedte magát. Szemeinek környékét pirosra marta a sós lé, de gőgösen kihúzta magát a fotelben, mintha mi sem történt volna.
- Hogy vagy? – kérdezte a magas szőke lányt.
- Lényegtelen. TE hogy vagy? – kérdezte a lány vissza.
- Hát… fáj. Szüntelenül fáj. Mindkettő. – közben a kézfejeire mutatott. – Fekszem nappal, éjszaka ücsörgök. Szedem a Tramadolt, kettesével. Tegnapelőtt azt mondta a doktornő, hogy csak kitalálom az egészet. Pedig tudom, érzem, hogy kiújult, itt a csontjaimban. – mondta egy levegővétellel és újra sírni kezdett.
- Küldött vizsgálatra, Nánó? Mikor kell menni? – kérdezte a szőkeség.
- Majd hívjam fel hétfőn, hogy van-e időpont, azt mondta. De nem bírom addig, annyira fáj. – mondta dr. Pernekiné Kiss Anna, miközben kezdte elveszíteni a tartását.
A szőke lány tágra nyílt szemekkel figyelte minden mozdulatát. Agyában szüntelen zakatoltak a gondolatok arról, hogy Nánó egyre csak épül lefele. A feszes járású, mindig rendezett frizurás öreg hölgyből, aki kikérte magának az udvarias, magázódó megszólítást a lakóközösség legkisebb tagjától is, egy aszott, botorkáló vénasszony lett. Akin nem tud segíteni, mert ő, a szőke lány, itt a Senki. A Senki pedig egy látogató, aki fél évig itt lakott Nánó kis szobájában az államvizsgákra készülve. Pénzért, amit Nánó minden hónap végén beszedett és gondosan beírt a kockás füzetbe, hogy aztán a Takaréktár utcai OTP-ből átutalja Gézának, a fiának.
Egyikük sem gondolta, hogy az a fél év, amit ők ketten egy fedél alatt töltenek a tízemeletes első szintjén, meghatározó lesz mindkettőjük számára. A szőke lányból Nánó nőt nevelt, cserébe pedig dr. Pernekiné Kiss Anna megtapasztalhatta, milyen lenne, ha a saját unokája rányitná az ajtót. De letelt a fél év, a diplomán megszáradt a pecsét és mindenki ment tovább a saját útján. Vagyis Nánó maradt. Egyedül.

Minden reggel hétkor kelt, minden nap fél zsömlét reggelizett két szelet parizerrel és csak akkor ette meg a kefirt, ha tükörsima volt a felszíne az alumíniumfólia alatt. Egyre kevesebbet mozdult ki, fájtak a lábai. A fia minden este hívta. Már 8 körül odahúzta a kanapé mellé a telefont és halkabbra vette a tévét. Mozdulni sem mert addig, míg meg nem csörrent az ócska készülék. Volt, hogy Géza már tíz perccel később hívta, és volt, hogy csak fél 10 körül. Akkor ért haza a focipályáról. Vagy a kocsmából, ahova az edzés után betértek a haverokkal. Ezt ugyan sosem mondta Nánónak, de egy anyának nem kell valamit elmondani ahhoz, hogy tudja, mi az igazság.
Géza apja alkoholista volt. Elissza az agyát, mondták róla, de Nánó mindig megvédte. Holott magát és a kis fattyat kellett volna védenie a nagy parasztember tenyerétől, ami rendszerint eljárt egy-egy hosszúra nyúlt este után. De nem tette. Nánó mindig azt hajtogatta, hogy az idő megoldja ezt a problémát. Így is lett, ő pedig özvegyként a megyei hírlap apróhirdetései között rábukkant dr. Perneki alezredes kétsorára, miben megboldogult felesége helyére keres lelki és útitársat a fennmaradó időre.
Mivel Géza az ominózus apróhirdetés megjelenésének napja után nem sokkal jelentette be, megnősül, Nánó pogányul is hitt benne, hogy az idő ezt is megoldja. A magas, fess Pernekinek még két éve volt a nyugdíjig és öröklakása a Petőfi sugárút sarkán. Így maradt a ház Gézának és kismenynek, Nánó pedig dr. Pernekiné lett, sötétkék kosztümben és fehér blúzban, egy május végi péntek délután.
De az idő ezt mégsem oldotta meg. Nánó szívből sohasem tudta szeretni Pernekit, csak elviselte a rigolyás katonát. Tisztelte, kiszolgálta, meghallgatta. Azonban senkinek sem mondta el a szőke lányig, hogy csak a Géza miatt állt bele ebbe a házasságba. Mert tudta, hogy a gyerek másként nem fog tudni a saját talpán megállni, csak ha támogatja. Így aztán míg Nánó főkönyvelőként dolgozott, minden hónap elején diszkréten odacsúsztatta a sárga borítékot Gézának, és hozzátette halkan: „Az unokámra.”
Az idő telt. Nánó és Perneki együtt öregedett, de a tizenöt év korkülönbség az alezredesnek betett. Nánó egyedül maradt, ahogy Géza is, mert az asszonya megelégelte a kicsapongó önjelölt focistát. De ahogy Nánónál az ajtó örökre bezárult Perneki után más férfiak előtt, Gézánál éppen, hogy kinyílt a világra és a világ temérdek nagykeblű nőjére.
Így aztán Nánó a továbbiakban finanszírozta a dorbézolást, fizette Géza lakáshitelét és közben rászokott a fél zsemlére parizerrel. Jobb napokon szalámivéggel és ünnepnapokon kapros töltött káposztával, húsz deka darálthúsból.
Egy pénteki nap, mikor a hatos trolival a piacra készült a spórolás végett, öltözés közben valami furcsára lett figyelmes a bal mellében. Hétfőn a háziorvos sürgősséggel küldte tovább, két héttel később már túl volt a maszektómián. Géza addigra már az U17 edzője volt, így nem volt ideje látogatóba jönni a kórházba sem. Aztán eltelt még két hét és ott állt a papíron feketén fehéren: invazív emlődaganat. Onnantól kezdve Nánót Sári néni kísérte háromhetente péntek reggel az onkológiára, a harmadik zacskó infúzió felkötését követően az öreg hölgy illedelmesen megkérte a nővért, legyen szíves taxit hívni a bejárat elé, mire a kemo lecsöpög.
Gézával aztán esténként együtt sírtak a telefonban. Nánót padlóra tette a kemoterápia, Gézát pedig a rettegés, hogy elviszi a betegség a lefőbb bevételi forrását, az anyját. Látogatni egyre ritkábban jött.
De az idő ezt is megoldotta. A daganat – egyelőre – nem adott áttétet, Géza egyre kevesebbet nőzött, de láthatóan egyre többet ivott. Nánót olyan aljas indokkal kerülte, hogy sokba kerül a benzin. Bár mindenki előtt köztudott volt, hogy az autót is az anyja vette, és a tankolást is ő finanszírozta már a hónap végén. Az unokája sosem jött vele. Ő csak telefonált, évente két-három alkalommal, egyetemben a volt menyével.
- Nánó, mi van veled? – kérdezte a szőke lány, látva, hogy Nánó percek óta csak a semmibe mered.
- Tudod, Ancsika, félek. Mi lesz a Gézával, ha én meghalok? Mi lesz a lakáshitellel? Még egy év van hátra… – mondta szomorúan.
- Nánó, hagyd ezt abba, most azonnal! VELED mi lesz??? Gézának már itt kellene toporognia az ajtóban, hogy orvoshoz vigyen, hogy kiszolgáljon, hogy ápoljon, nem pedig neked azon aggódnod, lesz-e neki bármire is elég pénze nélküled. Te mondtad, hogy majd belehaltál abba, hogy anya lehess, most pedig tényleg belehalsz abba, hogy hetvenkét éve mindened feláldozod érte. Nánó, érted? Te csak egy pénztárca vagy a Gézának… – csattant fel a lány dühösen, majdnem kiabálva az öregasszonnyal, de egy másodperc múlva már megbánta, amit mondott.
- Értem. Akkor az idő… az idő ezt is megoldja. – válaszolta halkan Nánó.
Gyorsan, szavak nélkül búcsúztak. A lány előbb még betette a hűtőbe az apró mandarinokat, amiket hozott. Ott voltak a múlt hetiek is, érintetlenül. Nánó nem eszik, őt eszi a daganat, gondolta Ancsika és úgy érezte, ha még egy percig maradnia kell az ódon lakásban, szétveti a düh és tehetetlenség.
A szőke lány nem csöngetett többé a kék ajtón. Inkább ő is telefonált, mint Géza. Tudta, hogy ha nem látja Nánót élő valójában, csak a hangját hallja, akkor könnyebb lesz neki.
Két hónappal később, február vége volt, amikor egy este csörgött a telefon. Nánó volt az. A lány úgy érezte, most nincs ereje beszélni vele.
Kis idő telt bele, újra az öregasszony hívta. Aztán újra és újra. Négyszer. Mint ahogyan ő csöngetett a kék ajtón.
Végül felvette, de egy öblös férfihang szólat meg Nánó helyett. Géza volt az. Zavart volt, kimért és udvarias. Afelől érdeklődött, hogy a lány az az Ancsika-e, aki az anyjánál lakott fél évig, majd két mondatban közölte: Nánónál kiújult a daganat, de már késő volt. Az utolsó napokban kérte, hogy Géza értesítse a lányt, ne hívja többet.
A lány nem tudott mit válaszolni, csak hümmögött és letette a telefont. Hangtalan sírásba kezdett, mint Nánó szokta volt, mígnem szemeinek környékét vörösre marta a sós lé és úgy érezte, Nánónak tényleg igaza volt. Az idő mindent megold.
Főkép: Shutterstock