Vajon hogyan születik meg egy író fejében egy gyilkosság? Hogyan épül fel a bűntény? Mitől lesz hihető és mitől hiteles? Egyáltalán hogyan lesz egy jogászból krimiíró? Szlavicsek Judit első krimije 2020-ban jelent meg, a legfrissebb, negyedik regénye pedig idén, Halál Tihanyban címmel. A Balatoni krimik sorozatának főhőse Dr. Kardos Júlia, aki miközben gyilkosok után kutat a Balaton partján, a saját démonaival is kénytelen megküzdeni. Szlavicsek Judit jogi pályáját elhagyva fordult az írás felé. A váltásról, az írás nehézségeiről és rejtelmeiről beszélgettünk vele.
Kanyargós út vezetett nálad az írásig. Bölcsészkar, utána jog, majd apartmanozás, most pedig az írás. Hogyan találtad meg magadban az erőt és a bátorságot, hogy belevágj az írásba?
Szlavicsek Judit: Érdekes, hogy a bátorság szót használtad. Most hétvégén volt egy kerekasztal beszélgetésünk négy női alkotóval, akikkel éppen oda lyukadtunk ki, hogy a bátorság a kulcsszó. Nagyon sok nő életében körülbelül középtávon jön el az az idő, amikor mer váltani. Általában ezt megelőzi egy klasszikus életközepi válság, amikor végignéz az ember az életén, és átgondolja, hogy addig mit ért el.
Számomra fontosabb volt azt megélni, hogy amikor előre tekintek, akkor mi jöhet még, és nagyon komoly csalódás, amikor mindent előre látsz. Sem szellemileg, sem más szempontból nem okoz izgalmat, hogy mit érhetsz még el például szakmailag, egyáltalán érdekel-e annyira, hogy még belerakj húsz évet. Vagy fog-e örömet okozni mindez? Ilyen életközepi válság szerintem minden ember életében van, ami nők esetében – amennyiben anyák és családban élnek – gyakran egybeesik azzal, amikor a gyerekek eléggé nagyok ahhoz, hogy önmagával, mint különálló személyiséggel is el merjen kezdeni foglalkozni.
Ha az ember elvégez egy egyetemet, aztán nem sokkal utána szül egy gyereket, az egy 15-20 éves projekt, amiben a saját személyiségét mindig egy, kettő, három, négy hellyel hátrébb sorolja. Nálam így volt, és úgy vettem észre, elég sok nő működik így. 40-45 éves koromra jutottam el oda a személyes életemben, hogy ami szakmailag előttem volt, az nem annyira érdekelt, és felmerült bennem, hogy az én életemben még lehetne más is. Szerencsére volt erre már lehetőségem anélkül, hogy háttérbe szorítanék más, számomra elsődleges projekteket.
Az első diplomámat bölcsészetből, irodalomból szereztem, ezután váltottam és jogászként egy sokkal fekete-fehérebben értelmezhető világban éltem. De az eredeti szenvedélyem az írásról való gondolkodás és az irodalomról való tudás megszerzése volt. Hogy el merjem hinni, hogy esetleg van közöm magához az íráshoz is, gyakorlatilag 45 évesen jött el, amikor beiratkoztam egy kreatív írókurzusra Péterfy Gergelyhez. Úgy voltam vele, hogy van egy együttállás az életemben, amikor meg is tehetem, ami mindig is érdekelt, úgyhogy “zárjuk rövidre”, és derítsük ki a visszajelzésekből, hogy van-e közöm hozzá. Benne volt a pakliban, hogy nem vagyok elég jó, de akkor is nagyon jó érzéssel töltött el az, hogy megpróbáltam. Ha kiderül, hogy nem nekem való, akkor mentem volna tovább, kerestem volna mást. Nem volt bennem, hogy mindenáron csak ez legyen, így az sem merült fel, hogy ebből ez lesz, és nem is helyeztem önmagamra nyomást ezzel kapcsolatban. Ez a hozzáállás sok görcsöt levett rólam az írással kapcsolatban, talán ezért volt organikus ez a fejlődés. Egy lelki út vezetett odáig, hogy 45 évesen elindultam ezen a pályán.
Miben színesedett vissza a világ, mióta nem jogászként dolgozol?
Szlavicsek Judit:
Ha jogászként működsz, akkor igenekkel és nemekkel dolgozol, feketével és fehérrel, helyessel és nem helyessel. Amikor otthagytam a jogi munkát, egy nagyon érdekes tisztulási folyamat zajlott le a személyiségemben. Egy kicsit azt éreztem, hogy visszatértem a régi önmagamhoz, amit egy nagyon klassz jogászi páncél mögé rejtettem. Ám amikor ez lekerült, sokkal bizonytalanabb és sérülékenyebb, viszont sokkal inkább önmagam lettem.
Az ember szereti védeni magát, és ha megszokta, hogy ez jól működik, akkor nehéz elengedni. Érdekes volt az utam, mire eljutottam odáig, hogy nem baj, ha gyenge vagyok. Ez talán látszik is abból, ahogy a közösségi médiafelületeimen kommunikálok, mert az elakadásokat, bizonytalanságokat, durva ijedtségeket is megosztom. Amikor nem tudom, hogy van tovább, vagy amikor szorongós helyzet van, mert jön ki egy könyv és aggódom, hogy mi lesz. Ezeket mind megosztom, és sokan megköszönik, hogy őszintén beszélek a mélypontokról.
Fotó: Libri
Érdekes, hogy miközben az írást sokan egy misztikus dolognak gondolják, mennyien tudnak kapcsolódni ahhoz, ha valaki küzd valamivel. Hiszen az alkotás küzdelmes lehet.
Szlavicsek Judit: Az élet minden területén küzdés van, csak erről nehezen beszélünk.
De nekem fontos, hogy teljesen őszintén, tokkal-vonóval, pozitív és negatív oldalaival együtt megélve lássák az olvasók, hogy hogyan néz ki az, amikor valaki megír egy könyvet. Ez engem is segít, mert az írásnál kevés magányosabb tevékenység van. Hónapszám ülsz 8-10-12 órákat egyedül, ilyenkor a kommunikáció, az emberekhez való kapcsolódás kimerül abban, hogy kiteszel egy posztot, ahol öt mondatban megosztod az érzéseidet, amik éppen benned zajlanak. Az erre kapott visszajelzések miatt abban a tizenöt percben nem vagy annyira egyedül.
Ezen a piacon nehéz megvetned a lábad, és teljesen ismeretlen szerzőként felépíteni magad, ezek a platformok viszont ingyen adnak lehetőséget egy szerzőnek a brandépítésre. A Péterfy Akadémián is azt tanítja Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva a hallgatóknak, hogy használják ezeket a felületeket.
A Viharcsapda című könyvedben a hajózás jelentős szerepet kap, ami azért elég specifikus tudást is igényel. Azért ez lett a téma, mert eleve ismerős neked ez a közeg?
Szlavicsek Judit: Igen, mi nagyon sokat hajózunk. Én alapvetően olyan közegekről írok, amit nagyon jól ismerek. A Balatoni krimi sorozat is úgy kezdődött, és azért született meg, mert nyolc évvel ezelőtt a Balaton partjára költöztünk, és nekem volt egy mély megélésem a tóval, ami teljesen felülírta azt, amit eddig gondoltam a Balatonról. Annyira erős hatással volt rám, hogy úgy gondoltam, ha írok – és krimit szerettem volna írni -, akkor a helyszínem mindenképpen a Balaton lesz.
A Viharcsapda a horvát szigetvilágban játszódik egy vitorláshajón, amit a Kornati szigetcsoportra helyeztem, ami szintén a személyesen megélt erős élményanyagokból táplálkozik. Sokat hajózunk az Adrián, és hiába utazik sok magyar Horvátországba, ezt a világot nem ismerik igazán, mert a szigetvilág közege teljesen más Adria-élményt ad. Ezért szerettem volna megmutatni az olvasóknak.
Az én írói technikám alapvetően a saját élményanyagból táplálkozik, de nyilván soha nem gyilkoltam, soha nem nyomoztam, ezért megvan az az oldala, amihez muszáj kutatni. Ez adja a kettősségét és a nehézségét ennek a munkának. A krimi egy nagyon-nagyon kötött zsáner műfaj, ami szoros és feszes dramaturgiai ívet igényel, hiszen mi, krimiírók legjobban azt a visszajelzést szeretjük hallani, hogy letehetetlen volt a könyv. Ezt megvalósítani viszont rettentő nehéz.
Fotó: Libri
Milyen nehézségei vannak még az írásnak?
Szlavicsek Judit: Amikor megvan már a közeged, és kitalálod körülbelül a cselekményed, akkor jön három-négy hónapnyi munka, aminek az egyik része a kutatás a bűncselekményekről, bármilyen háttér infóról. Illetve jegyzetelem azokat az élményeket is, amik engem érnek, mert tudom, hogy egyszer majd jó lesz valamire az adott megélés. Ezekből egy egységes történetet gyúrni körülbelül 3-4 hónap anélkül, hogy egyetlen egy sort is leírnál. Az új könyvemben, a Halál Tihanyban című kötetben szét tudom szálazni, hogy milyen saját élmények kerültek bele, amiknek sem térben, sem időben, sem történetben semmi közük nincs egymáshoz, csak valamiért hatással voltak rám.
Az első jelenetben idős nő áll jól szituált, szép ruhában, de szakadtan, piszkosan egy ház előtt, és csak angolul tud megszólalni, nem tudja, ki ő, és hogy került oda. Én ezt egy horvát újságcikkben olvastam körülbelül két évvel ezelőtt, Krk szigetén történt meg ez az eset. Onnantól, hogy ezt a cikket elolvastam, pontosan tudtam, hogy valamikor valahova ezt a jelenetet be fogom illeszteni, de nem olvastam utána, hogy ki volt ő és mi történt vele, mert az már megzavart volna. Nekem ez csak alapanyag volt.
Tudtam, hogy a Halál Tihanyban így fog kezdődni. Odateszel valakit egy helyszínre, megcsináltatsz vele valamit, és onnantól ez harminc-negyven kérdést generál neked. Ki ez a nő? Miért áll ott? Miért angolul beszél? Miért elegáns ruhában van? Amikor te íróként ezekre a kérdésekre választ adsz, gyakorlatilag fejleszted a történetedet. Ez egy marha érdekes játék.
Dolgozol ezen felül szakértőkkel?
Szlavicsek Judit: Nyilván a jogász múltam nagy segítség, mert tanultunk büntetőjogot, büntetőeljárást, kriminalisztikát, kriminológiát. Emiatt van egy erős háttértudásom, de ez kevés ahhoz, hogy életszagú legyen. Ezért van egy rendőrségi szakértőm, már inkább azt mondom, barátom, akinek érdekes módon rengeteg összecsengése van az én Kardos Júlia karakteremmel. Ő is negyvenes, jogi végzettségű, vidéki kapitányságon dolgozó, szőke, vékony rendőr, aki rengeteg mindenben segít nekem. Ha kitalálok valamit, és érzem, hogy nem egészen biztos, hogy megtörténhet a mai magyar rendőrségi közegben, akkor megkérdezem tőle, és ő elmondja, hogy ez miért nem működik. Ilyenkor egy kicsit szomorú vagyok, mert nagyon tetszett a csavarom, meggyászolom, két nap múlva kitalálok egy újabbat, és megint felhívom. Passzolnia kell és hihetőnek kell lennie a csavarjaimnak, miközben abszolút a mára és a magyar rendszerre reflektálok. Fontos visszajelzés az, amikor egy rendőr mondja azt, hogy rendben volt a történet, amit szerencsére rendőrségi berkeken belül dolgozó olvasók meg is tesznek.
Fotó: Libri
De nem szabad agyonütni a sztorit és a feszültséget a mai magyar rendőrség működésével, mert a valóságnál kevés unalmasabb dolog létezik. Nyilván meg kell dramatizálni a folyamatokat. Azt szoktam mondani, hogy egy az egyben a valóságról írok, de az összes unalmas részt kihagyom. Abból talán lesz egy jó krimi.
Miért pont krimi?
Szlavicsek Judit: Bölcsészkaron krimiből írtam a szakdolgozatomat, ami nem volt túl megszokott, és a bizottsági elnök szemében nem is lett túl népszerű. Ez a szakma nem beszél a zsáner műfajról hagyományosan, nem is tekinti alkalmasnak vagy érdemesnek arra, hogy beszéljenek róla, miközben nagyon sok szépíró a pályája során valamikor dolgozik a krimivel. Ott van Umberto Eco és a Rózsa neve, Szerb Antal és a Pendragon-legenda, vagy Babits Gólyakalifája, aminek a vége egy szép, nyitott krimi lezárás. Nekem szakmailag ez volt az érdeklődési köröm, és olvasóként is szenvedélyes krimiolvasó voltam.
Érdekes, hogy az ember sokszor nem azt írja, amit mondanak neki, vagy amit elképzel. Amikor Péterfy Gergelyhez jártam, hétről hétre volt házi feladatunk, egy téma, egy stílus, egy műfaj vagy egy helyszín. Ezek stílusgyakorlatok, és én azon kaptam magam, hogy bármi volt a házi feladat, én mindig megöltem valakit.
Péterfy Gergely azt mondta, “figyelj Szlavicsek, ez tök jó, csak nem ez volt a házi feladat, és miért kell, hogy nálad mindig meghaljon valaki?”. Érdekes feleszmélés volt, hogy megpróbálom kvázi megerőszakolni magam, és valami mást csinálni, mint ami ösztönből jön belőlem. Ezért úgy gondoltam, hogy a krimi és én akarunk egymástól valamit, úgyhogy próbáljuk meg.
Egyébként az én indulásommal egy időben, az utóbbi pár évben berobbant a magyar kortárs krimi. Amikor én kijöttem az első könyvemmel, akkor alig volt egy-két író, mostanra már sokan lettünk. A kriminek volt egy nagy aranykora példányszámban, szerzőszámban, például a szocialista krimi, ami irdatlan mennyiségben dőlt a piacra, aztán a rendszerváltás után jött egy nagy leállás, amikor Kondor Vilmoson kívül nem nagyon tudsz krimi szerzőt mondani. Ez az utóbbi négy-öt évben kezdett jelentősen megváltozni. Most egy jó ívet látok a magyar kortárs krimiben, ez egy jó időszak.
A Halál Tihanyban című kötetedben elég keményen bánsz a főszereplőddel, Kardos Júliával.
Szlavicsek Judit: Fordítsuk meg a dolgot és beszéljünk arról, hogy mikor teszel le egy könyvet, és mikor nem tudod letenni? Mit vársz el egy főhőstől, hogy mi történjen vele? Gondoljunk Jo Nesbø-re és a főhősére. Mi lenne, ha Harry Hole egyszer révbe érne, és azt olvasnád, hogy mielőtt nyomozni indul felöltözteti, megreggelizteti a két gyereket, elviszi őket óvodába, a feleségével megbeszéli telefonon, hogy délután kettesben elmennek moziba, és a többi? Nem szűnne meg az érdeklődés és izgatottság az olvasói közegből, ami a főhős sorsára irányul? Ugyanezt képzeld el egy női főhősnél, ami egyébként még neccesebb szerintem.
Ha azt mondom, hogy Kardos Júlia egy kétgyerekes családanya, vagy éppen nyolc hónapos terhes, rúg a baba, miközben ő egy helyszínen azt figyeli, hogy a doki miket állapít meg elsődlegesen a holttestről, közben telefonál az óvónő, hogy a gyereknek váltóruha kéne, és azonnal oda kell mennie… A legtöbb nő így működik, de ha őt teszem meg a nyomozómnak, azt gondolom a következő Balatoni krimiket nem vennék meg annyian, mint most. Az emberek nem a saját életük történéseit szeretnék egy könyv lapjain viszontlátni, hanem nagyobb mélységeket és magasságokat szeretnének megélni a főhősük személyiségén keresztül.
Egy főhőst úgy kell vinned a világban, hogy nagyobb sallerokat kapjon, mélyebbre menjen, és adott esetben sokkal nagyobb sikerei legyenek. A legfontosabb az, hogy neked ő érdekes maradjon, hogy szurkolhass neki. Így kialakul egy érzelmi viszonyulás az olvasó és a főhős között. A mostani kötetben is nyitott lezárás van Kardos Júlia személyes élete tekintetében, ami az anyasággal kapcsolatos, és rengeteg levelet kapok arról, hogy az olvasók minek szurkolnak. Találgatnak, mi lenne a főhősnek a legjobb.
Miközben a függőségével kapcsolatos harca is súlyos téma.
Szlavicsek Judit:
Én nem vagyok függő személyiség, de a személyes életemben nagyon sok esetet végig tudtam követni, és pontosan tudom, hogy a függőségnek milyen ciklikussága van.
Azt gondolom életszerűtlen, hogy valaki lerakta az italt, aztán soha többé nem esik vissza, és az életben nem is gondol rá többé.
Ezek nagyon durva mélylélektani témák. Miért pont ezeket választottad?
Szlavicsek Judit: Ez egy olyan területe az írásnak, amiről nem szoktam sokat beszélni. Mindenesetre azt a közhelyet, hogy egy író, vagy egy művész mindig önmagát artikulálja, magából dolgozik, bármit is alkot, nem tudom cáfolni, és nem is akarom. Talán a krimi műfaj választására is kiegészítő válasz lehet, hogy alapvetően egy szemérmes típusú ember vagyok, ezért biztosan nem tudnék traumairodalmat írni. Nem azért, mert nem tartom helyesnek, hanem mert én nem vagyok rá alkatilag alkalmas. De ettől még, ha én írok, ugyanúgy a saját traumáimat próbálom feldolgozni az írás folyamán, azokból merítek, anélkül, hogy bármit elmondanék a személyes sorsomból. A Hullámsír című könyv egy az egyben egy saját gyászmunka volt, ami abban az élethelyzetben segített abban, hogy valamit feldolgozzak. Viszont nagyon tudatosan kerülöm, hogy elmondjam, hogy mi az, ami az én lelkem és az én életem.
Fotó: Libri
A nagyon erős mélységek kapcsán abból dolgozhatunk, amiket az ember saját maga megélt, vagy közvetlenül tapasztalt és nagyon erősen belelátott az adott történetbe. Nem egyszerű Kardos Júlia múltja, ahogy szerintem nagyon sokunké sem. Inkább az az érdekes, hogyan állsz fel ebből, hogyan rakod össze magad mindezek ellenére? Hogyan nem ragadsz bele az áldozati státuszba? Sok ember odáig jut csak el az önismeretben, hogy feltárja például a gyerekkori sérelmeit vagy traumáit. Abban kicsit megmerítkezik, hogy nekem rossz, aztán sok esetben egy önfelmentő drive marad az életében. Nem történik meg a következő lépés, hogy ha felszínre hoztuk, dolgozzuk is fel, és utána építsünk fel egy életet, ami nem arról szól, hogy nekem nehéz volt. Pedig a környezeteddel szemben ezt a lépést kihagyni nem korrekt dolog.
Az “én ilyen vagyok” az egyik legrosszabb mondat, amit szerintem ember kimondhat.
Szlavicsek Judit: Igen, és ha nem tetszik, el lehet menni. Erre viszont nem lehet építkezni. Egyetemen időszakosan jártam pszichológushoz, ami akkor nagyon hasznos volt. Ha most elakadásom van, akkor sokkal inkább keresek meg egy coachot, éppen azért, mert megoldásra törekszem. Feltártam önmagam annyira, amennyire szerintem szükséges, értem önmagam, viszont én élni szeretnék.
A mát, a holnapot, a holnaputánt szeretném megélni, és nem a tegnapot, vagy a tegnapelőttet. Nekem egy mankó kell, hogy ha most felmerül valami, akkor azt hogyan tudom úgy megoldani, hogy előre menjek belőle. Az ötvenedikbe lépve nem nagyon van az embernek ideje tökölni, és nem is akarok.
Ez a felszabadultság érzés, ez a “most” érződik az utóbbi négy-öt évemen, és szerintem ez segített hozzá ahhoz, hogy az írással így haladjak.
Hogyan találod ki a gyilkosságokat? Vannak közöttük elég durva jelenetek.
Szlavicsek Judit: Én határozottan azt gondolom, hogy nagyon finoman jelenítem meg a gyilkosságaimat, de azért arra mindig figyelek, hogy mint minősítő körülmény, a különös kegyetlenség megálljon, ha majd egyszer bírósági tárgyalás lesz az adott ügyből. Viszont számomra vannak tabu témák és gyilkosságok, például a gyerek elleni elkövetett emberölés. Történetesen azért, mert három gyerekem van, és képtelen lennék ilyet egyáltalán megkutatni. Semmilyen szinten nem szeretnék olyan lélekbe alámerülni, aki ilyet tesz. Márpedig nálam a gyilkos motivációja van fókuszban. Nem azért, hogy elfogadjuk és felmentsük, hanem hogy megértsük, hogy miért jutott el odáig.
Engem leginkább az érdekel a krimiből, amikor hétköznapi emberek hétköznapi élethelyzetben jutnak el odáig, hogy nem látnak más kiutat, mint hogy megöljék a másikat. Emberileg sokkal érdekesebb, ha olyan emberekről olvasol, aki akár a szomszédod, vagy a kollégád is lehetne.
Milyen krimiket olvasol? Ajánlanál nekünk szerzőt vagy konkrét könyvet?
Szlavicsek Judit: Frisseket most nem olvasok, mert zavarna. Ezért inkább Gillian Flynn Éles tárgyak című kötetét mondom. Az emberek nagy része inkább a sorozatot ismeri, ami szintén zseniális. De szöveg szintjén is fantasztikus próza. Van egy olyan technikám, ami hasonlít arra, amikor egy énekes beskálázik, csak én előolvasom valakinek a szövegét, ami nagyon jót tesz. Én egyébként teljesen máshogyan írok, mint ő, tehát ez nem másolás, viszont nagyon-nagyon hasznos egy jó krimi szerző, pláne egy szintén női agy működését technikailag látni. Gillian Flynn számomra kifejezetten megfelel ehhez.
Illetve sokan szeretik, sokan nem, de számomra meghatározó élmény Paula Hawkins A lány a vonaton című könyve. Én ezt a prózát érzem magamhoz közelinek, én is azt szeretném megvalósítani, hogy az olvasó érezze, ahogy fúj a szél, ő is liheg, ott szalad, és ugyanúgy izgul, mint a narrátor. Nekem az egyik legjobb visszajelzés az, amikor egy olvasó azt mondja, hogy nem a szereplőért aggódott, hanem ő maga félt az adott jelenet közben. De olvasson az olvasó kortárs magyar krimit, mert szerintem mindenki teljesen más, és mindenki nagyon jó. Sok szerző jött ki új könyvvel idén, ott van például Mészöly Ágnes, Cserháti Éva, Patkó Ágnes, Szántó Dániel, valamint Zajácz D. Zoltán. Olyan dömping van, hogy öröm körülnézni ezen a piacon.
Mit tanácsolnál annak, aki érzi a sürgetést magában az írással kapcsolatban, hogyan kezdjen neki?
Szlavicsek Judit: Én azt javasolnám, hogy keressen egy kreatív íráskurzust, és mindenképpen csatlakozzon be egy közösségbe. Egyrészt, mert az írásról alkotott korábbi elképzelés, miszerint arra születni kell, és csak a zsenik képesek könyvet kiadni, de nekik nem is kell fejlődniük, ilyen formában szerintem nem igaz. Nyilván az emberekbe nem lehet beletenni az affinitást az írással kapcsolatban, mert az vagy van, vagy nincs. Viszont ha van, akkor rengeteg minden fejleszthető. A közösség egyrészt remek visszajelzéseket, másrészt lelkileg kiváló támogatást ad azáltal, hogy olyan emberekkel találkozol, akiknek ugyanaz a kattanása, mint neked.
Sem a férjeddel, sem a barátaiddal nem tudsz az írásról beszélni, mert nem értik, hogy miről beszélsz, sem az elakadásaid, sem az aggodalmaid, sem a technikai részét. Ezért első körben mindenképpen egy közösséget javasolnék annak, aki ezzel meg akar próbálkozni.
Kiemelt kép: Libri