Te mikor mondtad meg utoljára valakinek, amit úgy igazán gondoltál, mondjuk az ajándékról, amit kaptál tőle? A gyerekek még meg vannak „áldva” a brutális őszinteséggel, amit felnőttként sokszor nehéz megemésztenünk, főleg, ha ránk irányul. De mit tanulhatunk belőle mi, ha őszinte a gyerek?
„Ez is egy olyan szülői pillanat volt, amikor egyszerűen csordultig telik a szíved. „Neked és Apának csináltam,” közölte 9 éves fiam, és azzal átnyújtott egy almaformájú, halványpink lapot. El voltam ájulva! Sikerült beleoltanom a gyerekbe a kétkezi kreativitás szeretetét! Nem beszélve a felismerésről, hogy egy saját készítésű lap, amiben az érzéseidet osztod meg, többet ér bármilyen csillogó csomagolásnál.
Fotó: Shutterstock
Aztán elolvastam, mi áll benne.
“Anya és Apa! Az összes ellenségem közül benneteket utállak a legkevésbé.”
Kezdi a cikkét a The Sydney Morning Herald-ban Samantha Selinger-Morris. Bizony, ez a fajta nyers érzelemmegosztás és véleménynyilvánítás a felnőttek polírozott világában szíven tud ütni.
Ezek isérdekelhetnek
A legtöbb szülő reméli, hogy mások gyerekei osztják csak az efféle gyomrosokat, ők meg magukban kuncoghatnak a ringen kívül. Mert ha túl sok efféle ütést szed be valaki, annak bizony pszichológiai következményei lehetnek.
Most azonban filozófusok és gyermek-szakértők arra bíztatnak, hogy nézzünk kicsit az érzelmi jobb-horgok mögé, és vegyük észre, hogy ha brutálisan őszinte a gyerek, beszólásai életre szóló igazságokra mutathatnak rá. Nézzük, mit mond a The Sydney Morning Herald cikke a kérdésről!
Őszinte a gyerek? Jó is kisülhet belőle
“Nekünk felnőtteknek megvannak a magunk sémái és receptjei – ha ez vagy az történik, így vagy úgy reagálunk” mondja Jordy Kaufman professzor, a Swinburne Egyetem Bébikutatóközpontjának igazgatója.
Ezalatt azt érti, hogy például, ha olyan ajándékot kapunk valakitől, ami nem tetszik, akkor is automatikusan azt mondjuk, hogy imádjuk, csak hogy ne érezze magát kellemetlenül a másik.
Ennek a kvázi forgatókönyvnek a követését a felnőttek szinte kötelezőnek érzik. “Ha reflex-szerűen kiröffen belőlünk az első gondolat, ami eszünkbe jut, esetleg azt gondolhatják rólunk, hogy szocializációs problémáink vannak vagy netán némi autizmussal élünk.” mondja Kaufman.
Azonban az őszinte benyomásaink automatikus szűrésével elveszítjük a lehetőséget, hogy esetleg árnyaltabb vagy mélyebb értelmű megfigyelésnek, vagy közlésnek adjunk hangot.
Kaufman szerint például, ha mosolyogva hazudjuk, hogy örülünk a rusnya ajándéknak, „azzal elszalasztjuk a lehetőséget, hogy tudassuk, mi is tetszik nekünk igazából.”
Aztán ott vannak az élettel, mint olyannal kapcsolatos kérdések, melyeket gyermekeink feszegetnek, legtöbben azonban ignorálunk. Selinger-Morris példájában épp a gyereke, aki megkérdezte a nagybátyját: „Szomorú vagy, hogy meghalt a feleséged?”
“Sokan kiakadnak az olyan kérdésektől, melyekre nem tudják a választ, vagy mert nem látják hova is fog kilyukadni a beszélgetés, ha nem tudják a választ.” – mondja Scott Hershovitz, amerikai filozófus.
Szerinte a gyerekek született filozófusok, mivel örömmel kóstolgatnak elméleteket – nagyjából bármit a gender témától a szexen át Isten létezéséig – mindent, ami másokat feszélyez vagy inkább tabu kategória legtöbbünknél.
“Például a halál témája olyan, amihez az emberek többsége úgy áll hozzá, hogy nem áll hozzá.” Kaufman szerint “nem beszélünk róla, nem gondolunk rá”. Talán, ha tiszta kíváncsisággal tekintenénk a világra, ahogy a gyerekek is teszik, nem megszűrve gondolatainkat, mielőtt kimondanánk őket, “elgondolkodnánk, hogy miért is nem tesszük ezt vagy azt a szokásos cselekedeteink helyett? Az a másik olyan jól elvan, miért ne lehetnék én is?” – mondja Kaufman.
De vajon minden kendőzetlen igazság egyformán szándékolt-e? Mi van azokkal a fájdalmasan találó gyermeki megjegyzésekkel?
Fotó: Caroline Hernandez, Unsplash
Aggódnunk kell-e tehát, ha gyerekünk így viselkedik?
“Szerintem nincs éles határvonal,” mondja Tamara Cavenett, klinikai pszichológus arról, hogy vajon mely megjegyzés utalhat arra, hogy a gyerek gonoszkodik, vagy csak egyszerűen kíváncsi. Lehet, hogy azért nevet, mert valakit utánoz. Vagy mert ideges, nem tudja eldönteni, helyes-e, amit mondott. Esetleg az is előfordulhat, hogy nem érzékeli, hogyan eshet ez a másiknak. “Ha ismered a gyerekedet, el tudod dönteni, mi volt a szándék a megjegyzése mögött.”
„A szülőnek meg kell értenie, hogy kb. 3-5 éves korukig a gyerekek nem képesek egy másik személy szemszögéből szemlélni a világot.” mondja Cavenett, az Ausztrál Pszichológiai Társaság elnöke.
Az együttérzés képessége sem azonnal fejlődik ki, és nincs általános szabály, hogy melyik gyermek mikor éri el. És végül hab a tortán, hogy még egyfajta önkontrollnak is jelen kell lennie, hogy ne mondjanak ki mindent azonnal, ami eszükbe jut. “Cavenett szerint 25 éves korig nem is fejlődik ki teljesen ez a fajta természetes szabályozás”.
Ezért is kell némelyest elnézőbbnek lennünk a tinikkel, mikor valami zsigerig hatolót böknek ki: “Beugrik valami nekik, és bamm – már ki is kottyantották.” Egyébként meg, mikor a gyerekünk elenged egy-egy laza beszólást ránk, az annak is a jele, hogy érzelmileg biztonságban érzi magát!
Fotó: Priscilla Du Preez, Unsplash
“A gyerekek természetüknél fogva roppant kíváncsiak és érdeklődők. A kisebbek gyakran nyújtóztatják a ’nyelvi-fejlődés-izmaikat’.” – mondja Stephanie Tan-Kristanto, a Melbourne Egyetem klinikai pszichológusa. “…és mindezt a szüleik, nagyszüleik vagy éppen bébiszitterük jelenlétében teszik, mivel ez a megfelelően biztonságos környezet számukra, hogy felfedezzék és felépítsék saját egyéniségüket, nyelvhasználatukat és megfigyelőképeségüket.”
Tehát inkább dicsérjük meg gyermekünket minden alkalommal, mikor osztozik valaki más nézeteiben, hiszen így tudjuk bátorítani, hogy legyen kíváncsi a világra és legyen tekintettel mások véleményére és érzéseire – mondja Cavenett.
Mert, ha minden alkalommal kiakadunk, mikor megfeledkezve magáról kifröccsen valami a száján, esetleg nagyon hamar a YouTube-on találhatjuk magunkat, ahol más szülők röhögnek rajtunk!
Főkép: Saeed Karimi, Unsplash
