„Az apaság azt is jelenti, hogy megjelenek a hétköznapokban társként és tehermentesítem a párom”

Fotó: Sugár Márton

Hogyan látod az apai szerepek változását napjainkban?

Azt látom, hogy dinamikusan változik az apaság fogalmáról alkotott kép. Még mindig él a köztudatban a régi családmodell, amely szerint inkább az anya neveli a gyereket, az apa pedig dolgozik, megteremti az anyagiakat, lapátolja haza a pénzt, hogy mindenük meglegyen.

A mai társadalomban emellett már megjelent az is, hogy az apának igenis fontos szerepe van a gyerek körüli teendőkben, sőt, már a gyermektervezésnél és az anyával való érzelmi kapcsolat terhesség alatti fenntartásában is.

Mi az, amire a családtervezéskor figyelni érdemes és hogyan?

Ahhoz, hogy a tudatosság megjelenjen a gyermektervezésben, a feleknek külön-külön is organikus önismertre van szükségük. Nagyon sokat tehet hozzá a babaváráshoz, hogyha beszélgetnek arról, mivel is jár az a bizonyos 9 hónap.

Nagy felismerésekhez vezetnek az egyéni önismereti témákban, ha van egy coach, vagy pszichológus szakember, aki azontúl, hogy a pár témáit és problémáit, félelmeit, várakozásait feltárja, olyan témáknak is teret enged, hogy miért őt választottam? Hogyan kapcsolódom? Nagy előny, ha ezeket még a gyermek születése előtt feldolgozza a pár, hiszen minél előbb alakul ki köztük őszinte, biztonságos kötelék, annál hitelesebben tudnak majd kapcsolódni a születendő gyermekkel.

Fotó: Pexels

Milyen nehézségeik vannak az apáknak a gyermekükkel való kapcsolódás során?

Egy gyerek, amellett, hogy nagy öröm és boldogság, pszichésen iszonyatosan megterheli a szülőket és a párkapcsolatot. A pár tagjai többé már nem lesznek ketten, elkezdődik a családdá alakulás folyamata. Amikor a nő megszüli a gyereket, akkor ott létrejön egy szimbiózis, amiben a férfi legtöbbször nem találja a helyét. Sok nőre a hormonális változások extrém módon hatnak, ezt az apáknak nehéz lehet kezelni.

Ilyenkor a férfi kívülállóvá válik, eltávolodik a családtól, mert legtöbbször nincs mintája és a társadalomban sincs még erre vonatkozó elegendő gyakorlat. Közben úgy alakul, hogy elmegy dolgozni, még este 10-kor is az üzleti vacsorán van, vagy beül egy sörre a haverokkal munka után, mert valahol ez a komfortzóna.

Az apaság azt is jelenti, hogy megjelenek a hétköznapokban társként, kicserélem a pelenkát, ellátom a gyereket, feszült helyzetekben tehermentesítem a párom és együttműködésre törekszem az eltávolodás helyett.

Vannak sablonok az apák számára a gyermekkel való időtöltésre, mint a meseolvasás, különböző játékok, bár ezek sokszor nem hozzák meg a valódi összetartozás élményét. Ha pont nem tudom beleélni magam abba a mesébe, vagy unalmasnak találom a játékot, akkor nem fog létrejönni valódi kapcsolódás a gyerekemmel.

Párterápiás praxisomból azt látom, hogy a férfiak sokszor nem tudják mit játsszanak, mit tegyenek, mit mondjanak. Megjelenik bennük az a korlátozó hiedelem, hogy a “nő jobban ért hozzá”, megkérdőjelezik saját magukat az apa szerepben.

Ilyenkor egyéni terápiában érdemes dolgozniuk és felhatalmazni magukat saját kompetenciájuk elismerésére és a gyermekkel való kapcsolat megélésére az apaság kapcsán.

Fotó: Pexels

Nehéz feladat megtalálni a módját, hogy a közösen eltöltött idő tényleg őszinte és örömteli legyen. A gyermekhez csak azokon a témákon keresztül tudunk igazán jól kapcsolódni, amiben saját magunk is őszintén és hitelesen jelen vagyunk, vagy ami gyerekkorunkban foglalkoztatott minket. Ami autentikusan belőlünk fakad, az őszinte figyelmet és kíváncsiságot ébreszt benne is. Nem kell feltétlenül méregdrága programokban gondolkodni. Jó terep lehet a kapcsolódásra a kertészkedés, barkácsolás, sport vagy bármilyen hobbi, amit mi magunk is szívesen csinálunk.

Milyen fő problémákkal találkozol a párterápiák során és mit tehetünk annak érdekében, hogy jól kapcsolódjon egy pár vagy család?

Nagyon sokan mennek úgy párterápiára, hogy a másik nem oké, a másikban van a hiba. Sokan már eljutnak addig, hogy tévesen nárcisztikusnak, borderline-nak diagnosztizálják a párjukat. Elfelejtik, hogy a párkapcsolat egy rendszer.

A másik ember viselkedése sok esetben egy tünet, és ami mögötte van, az még felderítésre vár. A kapcsolatokban úgy vagyunk benne, hogy elvárjuk a másiktól, találja ki, érezze meg szükségleteinket. Nem értjük, hogy mi van a partnerrel, csupán a feszültséget érezzük. A beszélgetés hiánya és a passzív-agresszív kommunikáció nagyon megterhelő a kapcsolatra és az egyénre nézve is. Egy ilyen helyzetben lehet megtartóként, vagy megmentőként viselkedni. De meddig? Nagyon unalmas, magányos és fárasztó feladat.

Ahhoz, hogy ezen túljussunk, vissza kell ásnunk érzelmi problémáink gyökeréig. Az asszertív, tiszta, erőszakmentes kommunikáció alapja, hogy visszataláljak a saját alap szükségletemhez. Ha ide el tudunk jutni, érezzük, hogy mi van bennünk, meg tudjuk osztani a másik számára befogadható módon és tudunk kérést megfogalmazni, az már fél siker.

Ha úgy érezzük nincs meg bennünk a kellő tudatosság, vagy a probléma mélyebb, akkor mindenképp érdemes segítőhöz fordulni, aki visszavezethet minket saját magunkhoz.

Mit tud tenni egy tudatos nő azért, hogy a párja megnyíljon, kapcsolódjon? Egyáltalán van ebben a nőnek felelőssége?

Mivel a nők általában sokkal könnyebben vannak az érzéseikkel, jó hatással tud lenni a férfire a példamutatás. Ha a nő őszintén megosztja az érzelmeit, jelen van, és biztosít egy kis holdingot (megtartó erőt). Ezzel létre tud jönni egy tér, amiben a férfi is megnyílhat.

Fotó: Unsplash

Ha a felelősségvállalás a nő oldalára tolódik, az viszont eléggé kontraproduktív lehet.

Gyakori kérdés, hogy hogyan és mikor válik egy kapcsolatban a nő anyáskodóvá.

Szerintem az anyai minőség minden kapcsolatban, minden oldalról jelen van, mint egy velünk élő archetípus. Szükségünk van néha erre a töltődésre.

A gond akkor van, ha erre viselkedési mintákat építünk, ismételjük és beleszokunk. Ha én férfiként beleállok ebbe, és gyerekként viselkedem, akiről gondoskodni kell, akkor már nem partnerkapcsolatról beszélünk.

Mikor menthető két ember házassága párterápiával és milyen út vezet az elváláshoz?

A kapcsolat megmentésének akkor van értelme, ha a pár tagjai között még él a szeretet, elköteleződés és mindketten aktívan dolgoznak a saját önismereti témáikon.

Az elválás rengeteg dologtól függ és egy hosszú folyamat. Fontos kérdés, hogy felismerem-e, be merem-e vallani és meg merem-e hozni a döntést. Minderre ezer meg ezer tényező hat, a családi minták, a szülők házasságról alkotott kép, a hétköznapi dolgok, az anyagiak és különböző függőségi viszonyok.

Az időzítésben a nőknél gyakran közrejátszik, hogy mennyire kockázatvállaló az adott személy. Képes-e bevállalni, hogy egyedül marad két-három gyerekkel. Férfiaknál gyakori, hogy kudarcként élik meg a házasság, vagy hosszú kapcsolat végét. Félnek a gyermeküktől való eltávolodástól, nehezen élik meg az elengedést.

Mindezen tényezők miatt a felismerés, belátás és döntés között általában évek telnek el.

Mit gondolsz az apaság kérdéséről külön élő szülőként?

Számomra fontos volt annak a felismerése, hogy a gyermeket nem csupán neveljük, szeretjük és támogatjuk, hanem mintát adunk a neki.

Ahogy mi vagyunk a gyerekünkkel apaként és férfiként, azzal őt kalibráljuk az életre.

Ahogy otthon megélem a párkapcsolatot, a szerelmet, az intimitást, amit ebben a témában a lányomnak mutatok, és ami emellett még ott van a térben – érzések energiák, elfojtások – azt a gyerek, mind automatikusan átveszi a saját mintájába. Ez nagy felelősség.

Az én példámon és viselkedésemen keresztül a gyerekemnek azt is tanítom, hogy ő hogyan fog szeretni, milyen kapcsolatokat fog teremteni maga körül. Ha azt látja, hogy feszültség vagy hiány van apa és anya kapcsolatában, ha a szülők között nem jelenik meg az intimitás és a szerelem, a későbbiekben ő is ilyen kapcsolatot fog választani saját magának. És itt össze is ér a kör.

Ha érdekelnek Márton írásai és videói, kövesd „Férfiszemmel – Sugár Márton” nevű nyilvános csoportját a Facebookon!

 

Főkép: Shutterstock