Az utóbbi években felerősödött az a kommunikáció, amely a most nagyszülői korban lévők felett ítélkezik.
Sok a sérelem a kisgyerekes szülők részéről, hogy magukra maradnak a család körüli feladatokkal. Nincs nagyszülői segítség, nincs stabilan elérhető nagymama, nagypapa.
Sok családban kószák a nagyszülői látogatások és nem is terhelhetőek az idősebbek, pedig ugyanúgy szükség lenne a gyerekek felügyeleténél, gondozásánál a nagyszülőkre, mint a történelem során bármikor.
Az idősebb generáció ily jellegű, általános elítélése azonban nem csak igazságtalan, de a családok működése, gyarapodása szempontjából nem is célravezető.
Nem lehet egyöntetűen elverni a port egy rétegen, aki felé nem csak a fiatalok részéről érkeznek elvárások, de sok esetben a felettük lévő generáció tagjainak, a saját szüleik ellátásának feladatai is a nyakukba zuhant.
Kétfelé szakadnak úgy, hogy közben magasra emelkedett a nyugdíjkorhatár, és nem csak a férfiak, de a nők is 65 éves korukig kell, hogy dolgozzanak.
Egy generációval ezelőtt a nők 55 éves korukban nyugdíjba mehettek. Nem kíván sok magyarázatot az, hogy mennyivel erősebb, és mennyivel inkább hadra foghatóbb egy 55 éves nagymama, mint az, aki esetleg többet élt már, és jobban elfáradt a kihívásokban. A mindennapokban a legtöbb nagyszülő alig várja, hogy letehesse végre a lantot a munkahelyén, de utána se pihenhet: otthon várja a saját háztartása, a párja, a saját élete, feladatai. Vagy egy másodállás,
mert ez se ritka, hogy a megélhetés okán több helyen is dolgoznia kell.
Nagyon, nagyon elfáradnak az emberek, mire eljön az az idő, amikortól szabadon rendelkezhetnek a szabadidejükről. És ahogy látható, az idős kor, az esetleg már jelenlévő kopások, betegségek ellenére is, ha csak módjuk van rá, a családnak élnek tovább. Ám ez nem lehet elvárás feléjük. Ahány nagyszülő, annyi élethelyzet, annyi állapot. Hogy is lehetne elítélni valakit, aki végigdolgozta az egész életét és végre pihenni szeretne. Egy kicsit előtérbe helyezni mindazt, amit az élete során folyton hátra sorolt.
Elővenni egy olyan hobbit, ami építi őt, amire sose volt ideje, de mindig is azzal szeretett volna bíbelődni…
Az a szerencsés persze, ha mindebbe beleférnek az unokák is. Ha össze lehet simogatni a szükséget a szeretettel teli jelenléttel, igényekkel, hiányokkal. És örülni minden percnek, amikor megvalósítható a kapcsolódás.
Idősen, aktív munkavégzőként viszont nehéz rugalmasan, egy másik család igényeihez igazodva jelen lenni.
Egy nagymama se mondhatja azt a munkahelyén, hogy bocsi, egy órával korábban kicsekkolok, mert ma (vagy mindig) én megyek az unokákért az óvodába. Azt se, hogy holnap később jövök (vagy nem jövök egyáltalán aznap), mert nekem kell vinni a kicsiket fogászatra, esetleg betegek a gyerekek… a szülők nem érnek rá.
Akad, aki megteheti, mert rugalmasabb a munkahelye, vagy már csak félállásban dolgozik, esetleg élhetett a korkedvezményes lehetőséggel, de sokan nem ilyen szerencsések. Mégis egyre általánosabb az a vélekedés, hogy a ’mai nagyszülők” önzőek, csak a saját szórakozásukkal foglalkoznak”, nem érdekli, sőt untatja őket az unokázás.
Talán érthető, hogy ez sok szomorúságot hoz a családok életébe. Sok feszültséget, rejtett vagy nyílt számonkérést. Folytonos elégedetlenséget.
Nem jó ez így senkinek.
Márpedig a nagyszülői szerep az egyik legszebb szerep életünk során. Nagyon sokat ad a családtagoknak: az unokáknak, akik megélhetik a kapcsolódást. A nagyszülőknek, akiket élettel töltenek fel a kicsik, a szülőknek, akik kicsit fellélegezhetnek, és megfürödhetnek abban a csodás élményben, amikor szüleiket – gyerekeiket egy térben láthatják.
Nagyon sokan vannak, akik ezt különböző okok miatt soha nem élhetik át.
Mi az, ami segíthet egy ennyire feloldhatatlannak tűnő helyzetben?
A megfelelő kommunikáció és a másik fél reális helyzetének felmérés elengedhetetlen. A szükségletek összefésülése szintén segíthet.
Akár napi szintű egyeztetés, nagy közös családban való gondolkodás is, közös feladatfelosztás. A ma én szaladok a gyerekért, kétlek te meg vásárolj be nekem hazafelé jövet, vagy gyertek mindannyian hozzám a hétvégén, főzök én. Sok hívás, meghívás oda-vissza. Nem feladat kiosztása, hanem a kapcsolódás felajánlása….
Mert nagy hiba, ha oda-vissza a nagyszülő – unokák találkozását a szükségletek fémjelzik. Mert az milliárdnyi csillaggal több annál. El nem téphető ezüstfonál.
Húzzátok- eresszétek szeretettel.
Főkép: Shutterstock
