„A függő azért nem áll le, mert még nincs elég mélyen: még fél, mi lesz vele, ha elveszik a játékszerét” – Milyen egy párkapcsolat szenvedélybeteggel?

Mesélj kérlek, magadról és a szenvedélybetegségedről! 

Bajzáth Sándor: Felépülő függőként definiálom magam. 2002. szeptember 10. óta, azaz több mint 21 éve és hét hónapja nem használok semmit. Nem dohányzom, nem iszom, nem drogozom, nem szedek semmilyen tudatmódosító gyógyszert, nyugtatót, altatót. 15 évig voltam intravénás kábítószerhasználó, ennek minden vonzatával, örömével, bánatával, szenvedésével, fizikai és lelki leépüléssel. Nem titkolom, hogy évekig nagyon sok örömet adott, egyfelől kéjérzetet, másfelől menekülést a valóság, és a saját, akkor még fel nem ismert problémáim elől. Ezektől jól el tudott távolítani, meg tudott védeni.  

Diszfunkcionális családból jöttem, szüleim válása nagyon problematikus volt. Három évig, két és öt éves korom között egyáltalán nem láthattam az anyámat, és ennek maradandó nyomai lettek, amiket még mai napig is érzékelek, bár már nem úgy, mint régen.

Amióta nem iszom, nem drogozom, azóta járok terápiás csoportba, segítő közösségbe, és hatodik éve pszichoterápiára is. A 15 év szerhasználat alatt sok minden történt, rengeteg rendőrségi ügy, három felfüggesztett börtönbüntetés, tizenvalahány elvonókúra és két bentlakásos, hosszabb távú drogrehab. A második 27 hónapig tartott, és gyakorlatilag én azóta nem drogozom, amióta ’98. szeptember 10-én beraktam a lábamat Komlóra, a Leo Amicibe. Utána még kísérleteztem alkohollal, de 2002. szeptember 10. óta teljesen alkohol és szermentesen élek.  

Több mint tíz éve dolgozom egyéniben, mint addiktológiai konzulens. Egyéni és családi konzultációkat tartok, valamint már online hozzátartozói csoportot is csinálok. Ezt hangsúlyoznám is, mert egy nagyon-nagyon hatékony módja annak, hogy hozzátartozóknak tudjak segíteni. 

Fotó: addikt.hu 

Szakmai önéletrajz 

Bajzáth Sándor több mint húsz éve dolgozik segítőként szenvedélybetegekkel, függőkkel, kezdetben a Magadért Alapítványnál, majd Komlón a bentlakásos drogterápiás intézetben. Dolgozott börtönben fogvatartottakkal, és nyolc évig tartott csoportot a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályán. Ezzel párhuzamosan elvégezte az ELTE szociális munka szakát, majd a SOTE addiktológiai konzulens képzését, később pedig gyászcsoport vezetőnek tanult. Jelen pillanatban a CSAKIT, a Csoportanalitikus és Kiképző Társaság csoportvezető képzését végzi. Idén már oktat is a SOTE addiktológiai konzulens képzésen. Rendszeresen publikál, társszerzője két megjelent kötetnek.

A hozzátartozói csoport olyan családtagoknak és pároknak szól, akik függőkkel élnek együtt?

Bajzáth Sándor: Igen. Nagyon sok olyan megkeresésem van, ami arról szól, hogy a páromnak, vagy az anyámnak, vagy a gyerekemnek vannak függőségi problémái, iszik, vagy drogozik, mit csináljak vele, hova vigyem be, elhoznám magához! Ilyenkor mindig megkérdezem, hogy a szóban forgó függő hol tart ebben a folyamatban? Nyilvánvaló, hogy csak azzal érdemes foglalkozni, aki a motivált. Ilyen esetben a hozzátartozó a motivált. Neki kell segíteni, hogy támogatni tudja a rokonát, a függőtársát abban, hogy az képessé váljon a segítségkérésre, és közben ne a kényszeres megmentői attitűdöt működtesse.  

Miért nem működik a megmentői státusz?

Bajzáth Sándor: 

Ha valakit elrántgatok valahová az akarata, belátása ellenére, az merőben kontraproduktív. Csak dacot vált ki. Ha el is jön a találkozóra, akkor az csak a játszmának a része. Ilyenkor a hozzátartozó elhozza ide a függőt, azt gondolja, hogy berakja az ajtón, elmegy, és kijön a nem drogozó gyerek, férj, apa vagy feleség. Mint ahogy az autót viszed a szervízbe, ahol majd szépen megszerelik, de ez nem így működik. 

Nyilvánvaló, hogy nem tud őszintén megnyílni az az ember, akinek esze ágában sincs leállni. Aki már billeg és érzi, hogy változtatni kéne, nála esetleg egy motivációs beszélgetés jó lehet arra, hogy meglássa magát, hogy hol tart az addikciós folyamatban, körülbelül mi várható. De ettől a ponttól még egy hosszabb folyamat, amíg ő eljut arra, hogy ténylegesen le kéne állni. Ebben van nagyon nagy szerepe a hozzátartozóknak. 

Milyen nehézségeket okoz együtt élni egy családban, párkapcsolatban szenvedélybeteggel? 

Bajzáth Sándor: Amikor van egy szerhasználó, vagy alkoholt használó ember a családban, az megmérgezi, megbetegíti az egész családot, és az egész családi rendszernek a működését rossz irányba viszi. Szinte minden esetben kiderül, hogy a hozzátartozó, akinek a párja drogozik, szintén diszfunkcionális családból jön, szintén jelen volt az alkohol vagy droghasználat, vagy szerencsejáték, esetleg káros munkafüggőség, és még sorolhatnám. Ezt a mintát viszik tovább.  

Példának vegyünk egy alkoholista családban felnőtt nőt, aki személy szerint utálja az alkoholt és nem iszik, de valamitől mégis az anyjához hasonlóan egy alkoholistát fog bevonzani. Ilyen esetben nagyon nem mindegy, hogy milyen mintát látott az anyukától.  

Mert ha az anyuka végigasszisztálta apuka ivását, akkor az a rögzült, tanult minta, hogy kitartunk egy aktívan droghasználó vagy alkoholista mellett, és nem húzunk semmilyen határt. Ez teljesen betegítőleg hat a családtagra. Egyfelől megváltozik a valóságérzet. Nem tudja, hogy milyen egy jól működő család, ezért nem tudja magát elképzelni, milyen lenne, ha nem lenne jelen például az alkoholfogyasztás. Észre sem veszi, hogy abnormális állapot, ha minden este sörözés van, illetve felmenti a másikat azzal, hogy nem úgy iszik, nem ver meg senkit, nem randalírozik, nem fenyeget. Nagyon sok idő eltelhet, mire ráébred, hogy gond van, mivel ilyen esetekben a vészradarok jelzői kevésbé működnek, mint egy normális családban felnőtt embernél.

Ha valakinek normális énképe, személyes önértékelése van, ha ki is alakul párkapcsolat szenvedélybeteggel, akkor is rövidebb idő után fog határokat húzni. Korábban jelzi a másik felé, hogy neki ez nem jó, hogy az alkohol vagy szer hatása miatt nem számíthat a másikra, a másik nincs jelen a megfelelő pillanatokban, hogy szégyell vele megjelenni eseményeken, és ha nem változtat, nem kér segítséget, akkor a kapcsolatnak vége.   

Aki abnormális családban nőtt fel, annak ezek a mondatok fel sem merülnek lehetőségként. Mivel egyre több megaláztatás éri, amit egyre jobban szégyell, emiatt tabusítja a dolgot, nem is mer erről beszélni. Emiatt elmaradnak a barátok, a gyerekeik nem merik áthívni a kis iskolatársukat, mert feszült a légkör, így egyre inkább belecsúszik az elszigeteltségbe. 

Mi okoz még nehézséget? 

Bajzáth Sándor: Idővel nyilvánvalóan kialakul egy anyagi függőség. A magyar családok nagy részére nem jellemző az a hihetetlen jólét, ami lehetővé teszi, hogy másik lakásba költözzön, ha elege lesz az egyik félnek, vagy a semmiből vegyen egy új lakást. Ehhez társul, hogy vidéken még mindig erőteljes az egyház befolyása, a jóban-rosszban együtt, ami ha nem egy ilyen jellegű betegségről beszélünk, akkor teljesen rendben van. De ez úgy jelenik meg akkor is, ha a párkapcsolat szenvedélybeteggel jön létre, hogy a nőknek ez a sorsa, ki kell tartani, mert ha el is mer válni, a falu konkrétan kiközösíti.

Ami még jellemző, hogy nagyon sokan úgy állnak hozzá, hogy az én életem nem számít, a lényeg, hogy a gyereknek jól legyen. A gyerek miatt együtt maradnak, mert elhiteti magával, hogy a gyerek nem látja a szülőt inni, mert az nappal iszik vagy lefekvés után. De ez téves elképzelés. Lehet, hogy a gyerek nem látja, viszont van hallása, érzi azt a légkört, ami otthon van, hogy anya feszült, sír, veszekszik. Arról nem is beszélve, amikor a gyereket küldik a kocsmába apuért vagy anyuért, vagy egyenesen sörért, cigiért, esetleg magukkal viszik a kocsmába, vagy a szülő ittasan fuvarozza a gyermeket. Egészen korán veszélyeztetve van a gyerek.  

Hiába fogja be a szemét a hozzátartozó, a gyerek igenis érzi a dolgokat. De mivel félti az egzisztenciáját, nem lép igazán. Ha a személyisége nem fejlődik, akkor még ha a függő partner el is halálozik, vagy lelép egy harmadik féllel, az a tapasztalat, hogy ugyanúgy beválaszt egy hasonlóan problematikus embert. Amíg nem történik valami, ugyanezek a körök ismétlődnek majd.

Fotó: addikt.hu

Mik azok az általában alkalmazott módszerek, amik biztosan nem segítenek egy párkapcsolatban szenvedélybeteggel? 

Bajzáth Sándor: Az, hogy a hozzátartozó üldözi a szenvedélybeteget, vagy üvöltözik vele, tapasztalatom szerint nem hoz eredményt. 

Haszontalan, ha kiskorúsítja, ha elveszi tőle a pénzét, beosztja azt, ha ellenőrzi, merre jár, nézi a telefonján kereső alkalmazásokkal. 

Ezek kontraproduktívak, mert a függő dafke csinálni fogja a dolgot. Ígérgetni kezd, hogy leáll, de titokban folytatja majd, így alakul ki például a zugivás. Az üldőző-üldözött felállásnak nincs sok értelme.  

Mi hozhat változást egy párkapcsolatban szenvedélybeteggel? 

Bajzáth Sándor: Amíg tegyük fel a nő azt gondolja, hogy bár a férje alkoholista, de ő még tudja kontrollálni a helyzetet, addig tartani fog a játszma.  

Akkor történik változás, ha bármelyik fél belátja, hogy tehetetlen, hogy elveszítette a kontrollt. Ilyenkor nem üvöltözni kell elkezdeni, hanem máshogy működni. Rá kell ébrednie egy társfüggőnek, hogy eddig nem a saját életét élte. Konzultációkon a kérdéseim arra irányulnak, hogy mit tud tenni saját magáért. Ha például ő jól van, mert egy kicsit visszanyeri az irányítást a saját élete felett, akkor képesebb lesz kiállni magáért, nemet mondani, meghúzni a határokat. Akár az is lehet, hogy képes kimondani, hogy ez nem működik és a kapcsolatnak véget kell vetni.

Fontos, hogy abbahagyja az üldöző játszmákat, az illető megmentését. Ez azt jelenti, hogy amikor a férje részegen fekszik otthon, akkor nem telefonál be a munkahelyére betegséggel mentegetni, hanem otthagyja akár a hányásában feküdni, hogy amikor magához tér, tapasztalja meg, mit is csinál magával. Ugyanígy elutasíthatja a férje szexuális igényeit, de nem álcázva, fejfájást színlelve, hanem konkrétan megmondva, hogy azért nem, mert bűzlik az alkoholtól. Ezt megtenni nem egy könnyű dolog. Ha a nő elkezd törődni magával, eljön konzultációra, hozzátartozói csoportba, akkor hallja a többi szülőt, hozzátartozót, hogy ők hogyan kezdték újra felépíteni saját magukat, hogy voltak képesek nemeket mondani, határokat húzni, és ez hogy hatott a párjukra, akik emiatt segítséget kértek. Láthatja ebben a reményt, a lehetőségét annak, hogy ha változtat, azáltal jobb lesz. Még ha a férje nem is hagyja abba a használatot, az ő élete mindenképpen jó lesz, és másvalaki mellett még élhet majd egy teljesebb életet. 

Honnan tudjuk, hogy eljött a legmélyebb pont? 

Bajzáth Sándor: Rendszeresen előfordul, hogy amikor elénk kerül egy párkapcsolat szenvedélybeteggel, hogy a hozzátartozó nem érti, hogy a másik miért nem hagyja abba, amikor már így néz ki. De más, amit a külső szemlélő lát, és más, amit az illető megél.  

Egyszerűen azért nem hagyja abba, mert még nincs elég mélyen, a szenvedés nyomása nem akkora, hogy arra sarkallja, hogy leálljon. Ilyenkor még fél, mi lesz vele, ha elveszik a játékszerét. Rengeteg kérdés felmerül: hogy fogok józanul élni, szórakozni, kiállni magamért, hogy fogom kitölteni az időt, mi lesz a kapcsolatokkal, amik szerintem jól működtek?

Ez nem egy könnyű döntés, ehhez eléggé szarul kell lenni. Nem megy az első jelre, a mélypont kérdése egy kicsi halál. Ez mindenkinek más. Nem feltétlenül kell mindenkinek hajléktalanná válnia, van, akinek az a végpont, hogy elhagyja a szerelme. Lehet valakinek úgy lelki mélypontja, hogy fizikailag még nincs is láthatóan annyira rossz állapotban, és lehet valaki fizikailag majdnem menthetetlen állapotban, de valamitől mégsem fogja soha abbahagyni. Sajnos a szenvedélybetegeknek nagyobb része az, aki szinte soha nem hagyja abba, mint az, aki leáll vele.  

Mindkét részről kell ez a fajta mélypont, ebben nagyon hasonló a kettő. Ugyanúgy működik egy hozzátartozó, mint egy szenvedélybeteg. A szenvedélybeteg mindig mondja, hogy ez az utolsó, majd holnaptól. A hozzátartozó is pont ugyanezt a játszmát játssza, és így mennek egészen addig, amíg valamelyik fél húz egy vonalat, hogy itt tényleg vége.  

Ezt úgy kell elképzelni, mint egy rendszert, amiben egy fogaskerék egyszerűen megáll, és másik irányba kezd mozogni. Ez az egész rendszerre hatással van. 

Hogyan tud a hozzátartozó segíteni, ha már elkezdődött a függő családtag felépülése? 

Bajzáth Sándor: Erre jó a hozzátartozói konzultáció, a hozzátartozói csoport, ahol tanulhatja azokat a mintákat, hogy mit csinálnak azok, akiknek már pár hónapja vagy fél éve nem iszik a férjük, vagy a feleségük. Ez a rövid válasz. 

Hosszabban, fontos, hogy abbahagyja a krónikus mintákat, a saját függő párja mellett tanult bizalmatlanságot, és hagyjon neki teret.  

Bízzon benne, hagyja, hogy elmenjen konzultációra, hozzátartozói csoportra, hogy legyen saját élete. Ne akarja állandóan tudni, hogy hol van, kísérgetni, nézegetni a telefonját, megkérni, leheljen rá, mert előbb-utóbb ezzel fogja visszasodorni a leállófélben lévő embert a használathoz. Vissza kell adni neki az önrendelkezési jogát, hogy rendelkezhessen a saját pénzével és idejével. Ha továbbra is kiskorúsítjuk a másikat, az elég erősen aláássa a felépülő önértékelését.

Ha valaki felépülő alkoholista, azt hogyan érdemes kezelnie a hozzátartozónak társaságban? 

Bajzáth Sándor: Hagyni kell, hogy a szenvedélybeteg úgy beszéljen erről, ahogy akar. Nem jó, ha egy társaságban a másik beleegyezése nélkül elkezdjük mondani, hogy tudjátok, ő alkoholista, azért nem iszik! Hadd mondja el ő, ha ezt akarja. Ráadásul az ilyen nagyobb hangú kijelentések eléggé szégyenteljesek.  

Ami még fel szokott merülni, hogy akkor a másik fél sem ihat. Ez nincs így. 

Nem hiszem, hogy attól, hogy valaki alkohol vagy drogfüggő, és ezt abbahagyta, az egész világnak hozzá kéne idomulni. Nem fog egy egész társaság azért nem inni, mert attól fél, hogy a másik visszaesik. Ez rosszul is hatna rá, ráadásul ha valaki ennyitől visszaesik, az már régen rossz.

Nyilván ne tukmáljuk a másikra, ez friss kapcsolatnál fordulhat elő inkább, hogy azt mondja valaki, hogy ugyan, öt éve nem ittál, akkor most egy pohár sör belefér! Ez nyilván nem jó taktika.

Hogyan hat a párkapcsolat a felépülésre? Szabad kapcsolatot kezdeni valakivel a felépülés elején? 

Bajzáth Sándor: A legelején nem. Egy terápiás helyzetben, közösségben ez nagyon rossz, mert kiviszi az illetőket a terápiából. Erre nagyon sok káros példa van: közösen visszaesnek, meghalnak, vagy valamelyik fél esik vissza, vagy hal meg. A lehető legrosszabb a felépülés elején a kapcsolat, mert elveszi a terápiáról a fókuszt. Megy a titkolózás, a féltékenység, hiszen a terápiás környezetben lesz, akit nem választanak, mindenki féltékeny lesz mindenkire, rivalizálnak, és ez teljesen hazavágja a csoport vagy a rehab közösségének dinamikáját. A felépülés legelején se javasolják legalább egy évig, de én nem szeretek konkrét időtartamokat mondani. 

Még normális esetben is jégen táncolunk egy párkapcsolat működtetésével, a függők pedig az érzelmeik kezelésében nagyon kezdők. Hihetetlen érzelmi hullámvölgyek alakulhatnak ki, például azonnal szerelmes lesz, két hónap után már a harmadik gyerekről gondolkodik, és hasonlók. De ha kap egy visszautasítást, vagy jön egy komolyabb érzelmi zűrzavar, az nagyon könnyen visszaeséshez vezet.  

Először stabilnak kell lennie a józanságnak, utána kell egy normális munkahely, ahol stabilizálom az életkörülményeimet és önfenntartóvá válok. Közben kezdek felnőni, önálló döntéseket hozni, felelősségét vállalni,  mert sokaknak ez kimaradt, mivel az anyja, aztán a felesége istápolta mindaddig. Ha ez megvan, és már van kellő önértékelése, egzisztenciája, akkor lehet szép lassan próbálkozni a párkereséssel.

Nyilvánvalóan rengeteg csalódás lesz, de stabil háttérrel ezek könnyebben elviselhetőek, és szükségesek is, mert ezek a tapasztalások az élet részei. 

Miben segíthetünk, ha egy szerettünknél kialakulóban van a függőség? 

Bajzáth Sándor: A segítség nagyban hasonló, mint a későbbiekben, csak talán kicsit jobb a helyzet.  

Könnyebb az elejétől nem tabusítani, nem becsukni a szemünket, hanem egyszerűen szóvá tenni, hogy ez nem jó. Könnyebb megkérdezni, mi bánt, felajánlani, hogy menjenek el családi konzultációra, pszichológushoz. Nyilván a kezdeti szakaszban, amikor még alkalmi a szerhasználat, nem kell még addiktológus, lehet, hogy elég az őszinte odafordulás.

Ha egyszercsak elindul egy ilyen folyamat, annak biztos, hogy van valami kiváltó oka. Lehet, hogy munkahelyi krízis, túlzott elvárások, nagy feszültség, stressz, párkapcsolati nehézségek, amikből stresszoldásként elkezd menekülni valamifajta alkoholizálásba. Ha idejekorán felismerik, amikor még nem alakult ki az alkoholizmus, akkor még megfogható. 

Hogyan vehetjük észre, hogy kialakulóban van egy függőség? Milyen jelei vannak?  

Bajzáth Sándor: Ez nagyon egyénfüggő. De jellemző a titkolózás. Azt nehéz eltitkolni, ha valaki részeg, de hogy ez mikor történt, milyen gyakran fordul elő, azt könnyebb.

Ha viselkedésváltozás történik, azt érdemes figyelni. Például túl sokat van a haverjaival, túl sokat maradt kint, túl sokat van a kocsmában, gyanús telefonokat kap, rosszul néz ki a szeme, szúrásnyomok vannak, eltünedeznek a pénzek.

De persze ez attól függ, mit használ az illető.  Amikor már ilyen feltűnő jelei vannak, akkor érdemes ezt szóvá tenni, és időben elmenni szakemberhez. Nem azért, mert kialakult a függőség, hanem tudatosítani, hogy ez mivel jár, miből fakad, és még tudunk-e idejében változtatni rajta. A párterápia, a családi konzultáció is nagyon hasznos ilyen esetben. Fontos, hogy ki legyenek mondva a dolgok. Ha eljönnek együtt, kialakul, hogy melyik az igazán motivált fél. Ha azt látom, hogy a szerhasználó, alkoholizáló nem igazán motivált, akkor a másik félnek mondom, hogy hozzátartozói konzultációra vagy csoportra érdemes járnia, ami idővel majd hatni fog mindkettejükre. Akkor eljöhetnek újra együtt, és elkezdhetünk közösen dolgozni.