Szeretjük a karácsonyt, legyen bármilyen, hozzon bármilyet az újabb és újabb év. Pedig nem miden karácsony andalítja el a szíveket, vannak nehezebb, vannak gondokkal terhelt vagy éppen fájdalmas, néha magányos karácsonyok is a listán. De idén azokra emlékszik a Life&Body szerkesztőségének néhány tagja, amelyek szépek voltak, amelyek minden nehézség ellenére is szép arcukat mutatták meg. Apró csillanás. Emlék.
Kiss Dominika
Egy időben Bécsben éltem és vendéglátásban dolgoztam. Történt egyszer, hogy karácsonykor úgy alakult a beosztásom, hogy nem tudtam 24. szenteste hazamenni. Nagyon szomorú voltam, hiszen tudtam nagyon jól, mennyire meg fog viselni, ha ezt az estét távol a családomtól kell töltenem. Mivel nálunk hagyomány volt, hogy szenteste a szülői házban gyűlünk össze, így eszembe sem jutott egyéb megoldás. Szerencsére azonban a szüleim és a testvérem hajlandó volt változtatni ezen, így december 24.-én minden finomsággal felpakolva megérkeztek hozzám, és együtt ünnepeltünk a parányi albérletembe.
Életemben nem fogom elfelejteni ezt a karácsonyt, amely megmutatta, hogy nem számít a távolság, ha összetartásról van szó.
Aradi Debóra
A hideg szellő simogatta a kipirult arcomat, miközben csillogó szemekkel figyeltem a karácsonyi fényeket a gondosan feldíszített panelablakokon át. Megtöltötte a szívemet a melegség, az ünnep szeretete az egész időszak izgalma. És egyben nyugalma. Karácsonykor ugyanis minden békés. Talán még az idő is megáll egy pillanatra. Anyukámmal sétáltunk december huszonnegyedike estéjén, akkor még az „igazi” télben. Vagy a hó ropogott a lábunk alatt, vagy egy-egy jégpáncélon próbáltunk egyensúlyozni. Közös hagyományunk volt a fényvadászat. Amikor azt figyeltük, hol, melyik lakásban járt már a Jézuska: a mi olvasatunkban ott, ahol kint voltak a fények az épületen, vagy fel volt kapcsolva a villany a szobában.
„Nézd, Anya ott is járt! Hozzánk mikor jön már?” – kérdeztem türelmetlenül, mert már alig vártam, hogy a családom körében kibonthassam a szép papírba csomagolt ajándékokat, hátha a kis szívem vágyát találom benne.
„Mindjárt megnézzük kicsikém, lassan elindulunk hazafelé.” – válaszolta Anyukám, aki abban a pillanatban nem tudta hogyan és mivel húzza az időt, amíg Apukám és a Nővérem előkészítik a karácsonyfát, megterítik az ünnepi asztalt. A fényvadászat volt a figyelemelterelés.
Mire hazaértünk mindig a csoda várt.
Ez az emlék mindig megmosolyogtat engem, újra és újra lejátszom magamban, és nemcsak karácsony idején. A sok közül ez az a hagyomány, amit szeretnék én is tovább vinni, hogy megmutathassam majd a gyerekeimnek, milyen hinni, bízni várni és megérkezni a csodába.
Kassai Tini
Minden karácsony hozott valamit, amiből építkezni tudtam, ami hozzátett ahhoz, aki most vagyok. Így nem tudok úgy nézni erre az ünnepre, mint egy olyan eseményre, ami jön és megy. Mindegyik más, újra és újra máshol van a fókusz. Egy karácsonyt azért kiemelnék.
Az első olyan karácsonyomat, amit az édesanyám nélkül töltöttem. Abban az évben kerültem állami gondozásba. Egy rövidebb intézeti időszak után, a nővéremmel együtt nevelőszülőkhöz kerültem. Ott, a nevelőszülőknél érkezett el az a karácsony. Addig nem láttam karácsonyfát. A szaloncukrot ismertem ugyan, de karácsonyfánk nem volt sosem. És nem voltak játékaim se, de akkor, azon az első karácsonyon került ajándék nekem is a fa alá. Egy színes, műanyag játéktelefon.
Tetszett, mert színes, mert az én ajándékom volt, de nem tudtam mire is való. A telefont se ismertem, honnan is ismerhettem volna. Kérdeztem, mire való. Mondták, hogy bárkit felhívhatok a segítségével. Bárkit.
És akkor én felhívtam azon a kis játékszeren az édesanyámat.
Elmondtam neki, hogy szeretem, hogy hiányzik, hogy tüstént jöjjön értem. A vonal azonban süket volt. Akkor nagyon sírtam, és mivel azt mondták, bárkit felhívhatok, az angyalokat tárcsáztam. Csak 4 éves voltam.Nem sok információm volt addig az angyalokról, de a mesékből azért ismertem őket. Csodaváró, sebzett lelkem vigaszra vágyott. Elértem e őket azon a furcsa, csupa fény, csupa bánat karácsonyi éjjelen? Hiszem, hogy igen. Mert élek, mert itt vagyok, mesélhetek másoknak, vígasztalhatok, erőt adhatok másoknak….és mert annyi kívánságom vált már valóra azóta, sose lehetek elég hálás az áldásokért. Az angyalokért, akik a telefonunk másik végén fogadják a hívásainkat.
Főkép: Shutterstock
