Nemrég jelent meg Az én Budapestem címmel Ritter Doron fotóművész alkotói könyve. A főváros utcáin készült képek révén megismerhetjük Budapestet a fotográfus szemével – és ezáltal megismerhetjük egy kicsit magát az alkotót is.
Régóta dolgozol fotósként, rengeteg képet készítettél. Milyen témájú fotókból készült a most megjelent könyved? Munka- vagy szerelemfotókkal töltöttétek meg?
Ritter Doron: Alapvetően reklám- és portréfotós valamint operatőr vagyok. Harminc éve forgatok reklámfilmeket, készítek portréfotókat ismert és nem ismert emberekről, de kísérleti filmek elkészítésében is részt vettem. A most megjelent könyv azonban más, mint azok a dolgok, amikkel velem kapcsolatban általában találkozhatnak az emberek. Ebben a kiadványban ugyanis az úgynevezett “street fotográfia” jelenik meg, vagyis utcai fotók. Úgy készülnek ezek a street fotók, hogy megy az ember az utcán, és közben lefotózza a hangulatokat és az embereket. Megpróbálja az adott városnak az életét, valamint az ő saját viszonyát az életéhez rögzíteni. Én ezt az elmúlt kilenc évben tudatosan csináltam egyfajta gyógyulási és menekülési folyamat részeként, a mindennapoknak monotonitása és a kiégés ellenszereként. Muszáj volt a saját szakmámon belül találni egy olyan területet, amit nem azért csinálok, mert fizetnek érte. Ráadásul itt nincs elvárás, nincs követelmény, nincs ügyfél, ezeket a képeket csak saját magamnak készítettem. Nagy szerelmese vagyok Budapestnek, és egy amolyan alternatív Budapest-könyvet készítettem, ami nem turisztikai jellegű, sokkal inkább olyan képek találhatók benne, amik nagyon személyes megélések. Vannak benne szociofotók, hangulatképek, vannak snap-shotok, elkapott pillanatok, vagyis sokfajta különböző műfajból áll össze, de mégis mind egységesen Budapestről szól, arról, hogy én hogyan látom ezt a várost, és nekem milyen a viszonyom a várossal kapcsolatosan.
Miért fekete-fehérek a képek?
Ritter Doron: Én jellemzően fényt és kontrasztot fényképezek, valamint geometriákat és embereket, ezeknél a témáknál pedig a színeknek nincs jelentőségük. Vagyis az üzenet, az értelmezés szempontjából nem fontos, hogy milyen színe van az éppen előttem haladó embernek a ruháján. Ezek nem divatfotók, ahol a színeknek különösebb jelentősége van. Persze lehet úgy várost fotózni, hogy a színek legyenek fontosak, de Budapest egyébként ebből a szempontból nem egy színes város. Budapest nem a színeiben érdekes, hanem az épületeiben, a formákban, a karakterekben.
Mi alapján lettek kiválasztva a könyvben megjelent fotók?
Ritter Doron: Ebben a könyvben képpárok vannak. A képek önmagukban is megállják a helyüket, a képpárok viszont egymásra rezonálnak, ezáltal plusz jelentéstartalmat kapnak. A fő szempont az volt, hogy egy olyan könyv szülessen, amit elsősorban én szeretek. December végén töltöm be az 50. életévemet. Szerettem volna valami olyat letenni az asztalra ennél a különleges évfordulónál, ami egyrészt számomra is igen fontos, másrészről úgymond a testamentuma annak, amit csinálok, vagy annak, amit gondolok a fotográfiáról. Szeretnék nyomot hagyni a világban, és ez a könyv jó lehetőség erre. Nem ez az első könyv, amiben megjelennek a fotóim, mert készítettem már például receptes könyvet, műtárgyakat bemutató és építészeti könyveket, de ez az első alkotói könyvem, ami a lenyomata annak, amit Budapestről gondolok.
Ezek isérdekelhetnek
Egyszerűnek tűnik a street fotó, hiszen csak ki kell menni hozzá az utcára és kattintgatni… De biztos vagyok benne, hogy ehhez is kell az a profi látásmód és technika, amitől mindenkiben megmozdul valami, ha ránéz a képekre.
Ritter Doron: Nagyon szeretem a portrékat, a következő könyvem valószínűleg portréfotókkal lesz teli, vagy az elmúlt 30 évben készült portrék összegzése lesz, többféle tematika van a fejemben. A street fotó viszont nagy szerelmem, amit hosszú évek óta csinálok, és ez természetesen nem ér véget a könyv megjelenésével sem. Van egy kis gépem, ami mindig velem van, és amikor meglátok valamit, azt lefotózom. A fotográfiát a pillanat művészetének hívják, hiszen egy fotósnak éppen az a feladata, hogy azt a pillanatot, azt az ezredmásodpercnyi időszakot rögzítse és tegye el egy kapszulába, ami a számára a legizgalmasabb, és feltételezhetőn mások számára is az lesz. Ez egyrészt tanulható, másrészt viszont adottság, tehetség kell hozzá. Mert ezt az ösztönt, ezt a látásmódot nem lehet tanulni.
Mindig is fotóművész szerettél volna lenni?
Ritter Doron: Azért lettem fotós, mert egy fotográfus családba születtem bele. A nagymamám, Nádor Ilona, ismert fotós volt. A nagyapám szintén, ő a szociofotóiról volt híres. Őt nem ismertem sajnos, csak a képein keresztül. Persze választhattam volna más szakmát, lehettem volna fodrász vagy fogtechnikus, de gyerekkoromban a nagymamámmal nagyon sokat jártam fotózásokra, aki egyébként a Nők Lapjának volt az egyik alapítója. Gyakorlatilag ott nőttem föl egy újság szerkesztőségében, azt szívtam magamba gyerekként, az akkori lapkiadó vállalatban láttam a nyomdát, láttam a tördelést, láttam a fotóstúdiót, láttam az előhívásokat. Egyszerűen az volt a legkézenfekvőbb, hogy belőlem is fotós lesz. Végül valóban fotósként kezdtem a pályámat harminc évvel ezelőtt, s ha nem is párhuzamosan, de körülbelül 6-8 évvel később elkezdtem mozgóképpel is foglalkozni.
Milyen terveid vannak a közel vagy éppen a távoli jövőben?
Ritter Doron: Szeretném egy kicsit kiszélesíteni a mozgóképes jelenlétemet. A következő évre beterveztem egy-két kisjátékfilm forgatását itthon és külföldön. Természetesen a saját stúdiómban is folytatom a portréfotózásokat. Ezen kívül nyilván akár mint reklámfotós, akár mint operatőr dolgozom tovább, és természetesen tervbe van véve, hogy a most megjelent könyvet minél több helyszínen bemutassuk, minél több emberhez eljuttassuk. De gondolkozom már azon is, hogy mi legyen a következő művészeti projektem.
Végül muszáj megkérdeznem a neved eredetét, ami cseppet sem tűnik hétköznapinak…
Ritter Doron: Azért nem hétköznapi, mert bár magyar szüleim vannak, de Izraelben születtem, és ott kaptam a nevemet. Tehát ez egy héber név és azt jelenti, hogy „Isten Ajándéka”.
