„A félelem, a nyomás mindig kihozza belőlem a teljesítményt. Ám ezt soha nem tudom meg magamról, ha mindig a rutinzónát választom”

Májusban ünnepelte 1. születésnapját a Mindwell Pszichológiai Központ, ahol kiváló szakemberekkel és személyre szabott pszichológiai szolgáltatásokkal folyamatos és gyors segítséget nyújtanak a hozzájuk forduló családoknak és azok tagjainak – legyen szó gyerekekről, felnőttekről, párokról -, lelki és önismereti kérdésekben. A születésnap kapcsán előadásokon és kerekasztal beszélgetésen is részt vehettek az érdeklődők. A központi téma pedig a félelem és annak megszelídítése volt.

Összeállításunkban elsőként Dr. Dura Mónikát, a központ alapítóját és vezérigazgatóját kérdezzük.

Hogy jött a Mindwell létrehozásának ötlete?

Dr. Dura Mónika: A születésnapi előadások során is szóba került, hogy nekem öt gyermekem van, és már az ő nevelésük során is sokszor megfogalmazódott bennem a tudatosságra való igény. A gyerekeket és a felnőtteket egyaránt rengeteg olyan hatás éri a mindennapokban, amiket nehéz feldolgozni. Viszont a mentális egészség megőrzése rendkívül fontos ebben a rohanó világban.

Azt gondolom, hogy az élet közepén a legtöbb ember megáll és gondolkodik, hogy hol tart most és hogy hogyan tovább. Én tudtam, hogy valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, amivel segíthetek másoknak. Azt éreztem, hogy úgy szeretnék egy segítő szolgáltatást létrehozni, hogy az professzionális is legyen, és mellette jó célt is tudjon szolgálni.

Miért éppen pszichológiai központban gondolkodott?

D.M.: Azt látom, hogy sajnos óriási szükség lenne még gyermekekkel foglalkozó pszichológiai intézményekre, mert egyszerűen nincs elég hely, többhónapos várólisták vannak mindenhol. Így született meg a Mindwell Pszichológiai Központ ötlete. A Központ üzleti modellje újszerű, ugyanis a profitorientált rész mellett pro bono keretében segítséget nyújtunk az olyan családoknak, gyerekeknek, akik a fizető szolgáltatást nem tudják elérni. Együttműködünk a Világszépe alapítvánnyal, a Van helyed! alapítvánnyal és a Hintalovonnal. Emellett az edukációs rész is helyet kap, nagyon sok ingyenes online eseményt, előadást is szervezünk a Mindwellbe.

Hogy értékeli a központ első évének működését? Beváltotta azokat a reményeket, amelyeket az induláskor megfogalmaztak?

D.M.: Nagyon pozitív tapasztalat volt számomra, hogy vannak olyan családok, olyan felnőttek, akik már nagyon bátran kérnek segítséget, és szerencsére ez egyre kevésbé jelent már stigmát.

Amikor fáj a fogunk, nem gondolkodunk azon, hogy elinduljuk-e azonnal megkeresni egy szakembert. Jó lenne, ha hasonló lenne a helyzet akkor is, amikor a mentális egészségünkkel kapcsolatban érzünk elakadást, nehézséget.

Azt hiszem, hogy nagyon hálás dolog, ha valaki ezt a segítséget már gyerekkorában megkapja, így elkerülhető, hogy ezek a problémák több évig, akár évtizedekig rakódjanak egymásra.

Miért éppen a félelem témája került a Mindwell 1. születésnapjának középpontjába?

D.M.: A születésnap kapcsán szervezett beszélgetésekből is kiderült, hogy nem igazán merünk beszélni a félelmeinkről – se szülőként, se vezetőként. Ezt az érzést nehezen rakjuk ki mások elé, mert azt gondoljuk, hogy akkor sebezhetővé, gyengévé válunk, szégyenkeznünk kell majd.

Azt szerettük volna megmutatni többek közt a kerekasztal beszélgetés során Al Ghaoui Hesna meghívott vendégünk segítségével is, hogy a félelem nemcsak rossz lehet, hanem akár előnyt és erőt is kovácsolhatunk belőle.

De hogyan kovácsoljunk erőt a félelemből? Többek közt erről kérdeztük Al Ghaoui Hesnát.

Félelem és szorongás – két alapvető érzelem, amelyekkel valószínűleg mindannyian találkoztunk már, de melyek a legfontosabb különbségek köztük?

Al Ghaoui Hesna: Nagyon érdekes, hogy a félelmet és a szorongást nagyon sok ember szinonimaként kezeli, pedig alapvetően mást jelentenek, más a tárgyuk. Azt gondolom, hogy félni a jelenben lehet. Mindaz, amit a félelem fiziológiájáról tudunk, az gyakorlatilag a jelenbe ránt minket, amikor fenyegetettséget érzékel az agyunk, akkor arra elindul egy válaszreakció. A szorongás sokkal kevésbé megfogható, sokkal inkább a jövőben játszódik.

Egy jövőkutató egyszer ezt egy nagyon izgalmas képlettel magyarázta el: úgy képzeljük el, mintha a félelmet megszoroznánk a fantáziával. Sőt, itt szinte borítékolható az, hogy az embernek kicsit jobban beindul a fantáziája, mint kellene. Hajlamosak vagyunk a legkülönbözőbb forgatókönyveket gyártani az adott helyzetünkről, majd elkezdjük melléjük produkálni a fiziológiai jeleket is.

A mértéktelen szorongás teljesen felemésztheti a szervezetünket.

Egy bizonyos mértékű szorongás evolúciósan a legtöbbünkben megvan, és jó is, hogy megvan. Hiszen erre is szükség volt ahhoz, hogy túléljünk évezredeket – mindig a mértéken van a hangsúly. A saját szorongásaim kapcsán én mindig a perspektívaváltást alkalmazom, főleg akkor, ha visszatérő szorongásról van szó. Megpróbálom megvizsgálni, hogy mi az a fantáziaelem, miből fakad, honnan ered, mi a dolgom vele.

Mi a helyzet akkor, ha beigazolódik a félelmünk, és kudarc ér bennünket? Mit tudunk kezdeni a kudarccal?

A.G.H.: Azt tapasztalom, hogy nagyon sokszor éppen a kudarcélménytől való félelem tart vissza sok embert attól, hogy lépjen egyet előre. Úgy gondolják, hogy jobb biztonsági játékosnak lenni, ezért inkább maradjunk a megszokott dolgoknál. Mi az, ami ilyenkor kiderül? Vagy az, hogy jó a monotonitástűrő képességünk – vagy az, hogy nem jó, s ilyenkor akár bele is betegedhetünk a helyzetünkbe.

Gyerekként nagyon lassú voltam, mindent százszor átgondoltam, nagyon szerettem ábrándozni, és bár jól tanultam, mindig mindenben az utolsó voltam, lassan reagáltam és oldottam meg dolgokat, ezért küzdelmesen éltem meg ezeket a helyzeteket. Amikor újságíróként először forgattam háborús terepen, azt vettem észre, hogy elképesztően gyors, hatékony és precíz vagyok. Szóval a félelem, a nyomás mindig kihozza belőlem a teljesítményt. Ám ezt soha nem tudom meg magamról, ha mindig a rutinzónát választom.

„Nincs mitől félni!”, „Ugyan, egy nagyfiú ilyentől már nem fél!”, „Legyél bátor kislány!”  – ezek mind olyan mondatok, amelyeket valószínűleg a puszta jó szándék hív elő a szülőből, ám valószínűleg mégis többet ártanak, mint az elsőre gondolnánk.

A.G.H.: A szülők sajnos tényleg nagyon sokszor ártani is tudnak ezekkel a mondatokkal. Mert amikor egy hétköznapi helyzetben, például egy szóbeli felelet előtt a szülő ezekhez hasonló mondatokkal csak legyint a gyerek által óriásinak vélt problémára, akkor azzal egyrészt bagatellizálja az ő félelmét. Sőt, akár azt is elültetheti a gyerekben, hogy ő gyáva, buta, mert egy ilyen helyzetben félelmet érez.

Ilyenkor nem gondol bele a szülő, hogy ha ő kerül félelmetes helyzetbe, az egyszerűen csak jön. Azt nem választjuk, nem azért alakul ki, mert mi attól félni akarunk. Azt tudjuk befolyásolni, hogy miképp reagálunk rá. Ha a legtöbb szülő most végig gondolja, hogy hány olyan félelemmel átitatott helyzet volt az ő életében már, amikor le tudta kapcsolni a félelmét, pláne azért, mert valaki azt mondta, neki, hogy „Ugyan már, nincs mitől félni!”, akkor valószínűleg rá fog arra jönni, hogy ő sem volt rá képes. Hiszen ezt nem lehet föl-le kapcsolgatni, nem lehet ezt egy tollvonással megszüntetni.

Ha nekünk, felnőtteknek nem sikerül, akkor hogy lehetne ezt elvárni egy gyerektől?

Hogyan tud segíteni a szülő, amikor azt látja, hogy a gyermeke fél?

A.G.H.: A gyerekek egyébként pont ugyanazoktól a dolgoktól félnek, mint amiktől a felnőttek. Az érzelmeik tisztábbak, ugyanakkor ők még nehezebben fogalmazzák meg az érzéseiket, mint a felnőttek. Mi pedig irreális elvárásokat támasztunk velük a fent említett mondatokkal.

A szülő olykor azzal segíthet a legtöbbet, ha elkezdi rávezetni arra, hogy kezdjen el arról gondolkodni, hogy honnan jöhet ez a félelem, mi dolga lehet azzal, mit kell erősíteni azért, hogy az adott helyzet kevésbé tűnjön fenyegetőnek a gyerek számára. Sokszor egyébként már az is feloldja a gyerek félelmét, ha meghallgatjuk őt.

Lehetőleg ne válasszuk az elkerülő magatartást sem, hiszen azzal azt mutatjuk meg a gyereknek, hogy ha valami félelmetes, akkor tegyünk egy nagy kerülőutat, hogy még véletlenül se kerüljünk a közelébe. A felnőtt létben viszont ez egy borzasztóan káros minta, ami csomó gátat emelhet akár a jó döntések, akár az önismeret elé is.

Ha már önismeret: valószínűleg a félelmeink felismerésében is óriási szerepe van ennek. Mivel biztatnád azokat, akik csak most kezdik az önismeretet?

A.G.H.: Hatalmas áldás és erő, ha az ember el tud indulni ezen az úton. Egyrészt saját maga miatt, másrészt pedig a gyerek miatt is – számukra is akkor tudunk a leginkább támaszt nyújtani, ha minél hamarabb felismerünk helyzeteket. Ez nem egy egyszerű út, hiszen nem arról van szó, hogy az ember elvégez egy tanfolyamot, hanem egy hosszú távú, folyamatos munka. Fontos, hogy az ember elkezdje tudatosítani az érzéseit, a gondolatmintáit, elkezdjen egy kívülálló perspektívából is ránézni ezekre a helyzetekre.

Fontos mérföldkő, amikor ítélkező álláspontból megfigyelővé válok akár a saját, akár a mások érzései kapcsán is – megnézni, hogy honnan táplálkozik, miből fakad például az irigység, a harag. Rengeteget tanulhatok a saját vágyaimról, az elvárásokról, a megéléseimről abból, ha ezekre őszintén válaszolni tudok. A megfigyelésből jön később a megértés, a megértésből pedig az, hogy meg tudom választani, hogy ne ösztönösen reagáljak, hanem megválaszthatom a reakciómat is egy-egy helyzetben.

Főkép: Gálos Viktor