Az almás pite számomra egy időutazás minden egyes alkalommal. Legjobban az ünnepekhez tudom kötni az illata és a hozzá fűzött élményeim miatt. A konyhai forgatag, a készülő pite fahéjas, édes illata megtölti melegséggel a szívemet. Remélem most a tiéteket is megtölti a karácsonyi készülődés közben. Vigyázz, mert mézeskalács mellé is ellenállhatatlan!
Mindenkinek van egy-egy apró titka, amitől ez a sütemény „az ő almás pitéje lesz”. A nagyinak ezt a titkát sosem tudtam megfejteni, mert folyamatosan kísérletezett az ízekkel. Miközben gyúrtuk a tésztát, főtt és gőzölgött a forró, még csokoládéból készített karamellás kakaó a tűzhelyen. A felejthetetlen pillanatok egyike ez nekem. Meleg, szeretettel teli, amikor az orcánk is kipirult a nagy munkában, a ruhánk meg tele volt lisztfoltokkal. Utánoztam a nagyi minden lépését és mozdulatát. És csak remélem, hogy a fő összetevőt a mai napig eltalálom: ugyanis mindig szeretettel készül.
A leszitált liszthez – általában 30-50 dkg-ot szoktam kimérni, mennyiségtől függően – hozzámorzsolom a vajat, hogy utána meghintsem egy kis varázslattal. Jöhet az 1 csomag vaníliás cukor, kb. 5-6 evőkanál cukor, az 1 tojás, 1-2 tojás sárgája, az egy teáskanál – meg egy pici – sütőpor, illetve a kb. 1 mokkáskanál fahéj. A vaníliás cukor létjogosultságát az egyik pékséget vezető ismerősöm is megerősítette: kedvesem, fontos, hogy az legyen benne, tudod, egy csipet „gourmet”.
Az egyik barátnőm egyébként egy linzeres tészta alapot szokott készíteni. Ezzel is érdemes lehet kísérletezni. A tésztagyúrás folyamatát is ez a barátnőm írta le a legjobban:
addig gyúrom, amíg leszakad a kezem, utána még kettő gyúrás és kész.
A végeredménynek egyébként fényesnek és homogénnek kell lennie. Lisztezett deszkán nyújtsuk ki téglalap formára.
A töltelékhez először is húzzuk fel a felsőnk ujját. Az almát szeletelni és reszelni is lehet, a lényeg, hogyha lédús, akkor mindig facsarjuk ki egy kicsit, mert különben átázik a tészta. Az almához is jöhetnek az ízek: a citrom, fahéj és egy csipet szerecsendió. Kicsit keverjük át. Ez mindig az én feladatom volt, amíg a nagyi beletette a kivajazott tepsibe az egyik tésztalapot. Ezután közösen pakoltuk rá a tölteléket. Mikor megkérdeztem, hogy de mennyit mama? Mindig azt mondta, hogy érzéssel, kincsem. Így tettem hát minden alkalommal.
A tetejét is a nagyi tette rá mindig, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogy benyomkodta a széleit. És felkészültem a következő feladatra, hogy megszúrkodjam villával a tetejét. Mert „ezen keresztül lélegzik majd a pite. Ettől lesz nedűs belül és puha kívül, kincsem” – hallom még ma is a szavait.
Fél óra alatt megsült az almás pite, amit akkor még vanília fagyival ettünk. Frissen, melegen. Közösen.
Hamarosan újra elkészítem, hiszen nekem ez az ünnepi időszak egyik kedvenc süteménye – a szívemnek meg kedves emléke. Kívánok nektek kellemes sütögetést, és ha van olyan bevált módszeretek, vagy akár szállóigétek, amit mindig hallottatok a nagymamátoktól, anyukátoktól, akkor írjátok meg nekünk.
Főkép: Shutterstock
