Az érzelmi evés, illetve annak egyik kategóriája a stresszevés egyfajta megküzdési mechanizmus, amit arra használunk, hogy adott helyzetben kezelni tudjuk a bennünk feltörő érzelmeket. Ennek lehetnek enyhébb és komolyabb variánsai. De mik a kiváltó okok? Mikor forduljunk szakemberhez? Hogyan léphetünk ki ebből a láncreakcióból? Keszthelyi Anna falásroham specialistával beszélgettünk az érzelmek és evés kapcsolatáról, stresszevésről, falásrohamról, valamint a lehetséges megoldásokról.
Mi a különbség érzelmi evés és stresszevés között?
Keszthelyi Anna:
Érzelmi evésről beszélünk, mikor az evést használjuk az érzelmeinkkel való megküzdésre. Ez teljesen független az éhségtől, és számos kiváltó oka lehet: például ehetünk unalmunkban, boldogságunkban vagy magányunkban. A stresszevés pedig az a jelenség, amikor kifejezetten a stresszre reagálunk evéssel, ezt választjuk megküzdési stratégiaként. Úgy is mondhatjuk, hogy a stresszevés az érzelmi evés alkategóriája.
Mi befolyásolja az ételhez fűződő viszonyunkat? Gondolok itt a tudattalan lelki folyamatokra, hozott mintákra vagy a család és a környezet befolyásoló hatására.
K.A: Gyakorlatilag majdnem minden tapasztalatunk befolyásolja az ételhez fűződő viszonyunkat. Hozott családi mintáink, szokásink, nem beszélve a korlátozásokról!
Például gondoljunk bele, hogy a háború alatt a legnagyobb érték az étel volt. Innen ered az, hogy a háborút átélt generációnak – például nagyszülőknek – a gondoskodás és szeretet kifejezése abban nyilvánult meg, ha etethette a gyermekeit. Napjainkban az étel már nem olyan elérhetetlen, mint az ínséges időkben, ez a családi mintázat mégis tovább öröklődött és észrevétlenül beleivódott a következő nemzedékek ételhez fűződő viszonyába, viselkedésébe is.
Ezek isérdekelhetnek
Ezen kívül, ami lényegesen befolyásoló hatás, az a szülő kapcsolata az étellel. Ha ez a kapcsolat problémás, akkor az egész étkezést és az ételválasztást is körüllengi egyfajta bizonytalanság és frusztráció. Ezt a gyerekek nagyon korán megérzik és tudat alatt beépítik, így nagy eséllyel nekik is ellentmondásos kapcsolatuk lesz az étellel.
Megfigyelhetők olyan tényezők, akár genetikailag, amelyek stresszevésre hajlamosíthatnak?
K.A:
Genetikai tényezők is meghatározhatják az étvágyunkat, de a leptin és ghrelin hormon szintje, valamint a kortizol is ide tartozik. Az agy jutalmazó rendszere és a dopamin útvonalai is mind befolyásolják az evéshez fűződő viszonyunkat és a stresszel való megküzdésünket. Ezek felborulása vagy rendellenessége könnyen vezethet stresszevéshez, a fent említett családi és környezeti mintákon kívül. De nagyon sok páciensemnél megfigyeltem, hogy már maga a diétázás is kifejezetten stresszevésre hajlamosít, hiszen bizonyos fajta ételeket megvonunk a szervezettől, amely stresszt és zaklatottságot okoz.
Tapasztalataid szerint az érzelmi evés és a stresszevés feltétlenül túlsúllyal jár?
K.A: Egyáltalán nem, hiszen az étkezési problémák nagyon szubjektívek. Például a 60 kilós kliensem, aki egy kocka csokival többet evett meg, pontosan ugyanúgy érzi magát, mint a 120 kilós kliensem, aki két tábla csokit evett meg pluszban. A mögöttes dinamika ugyanaz, még ha ez kívülről nem is látszik. Természetesen, ha elhatalmasodik a probléma, azt idővel a mérleg is mutatni fogja.
A szakirodalom a falásrohamot külön említi. Mi határolja el az érzelmi evéstől?
K.A:
A diagnosztikai kritériumok adják a különbséget. A falásroham nem más, mint olyan intenzív étkezés, amikor a kontrollvesztés érzése jelenik meg és az átlagosnál sokkal nagyobb mennyiségű táplálékot viszünk be a szervezetünkbe. Ezzel szemben érzelmi evésnél normál mennyiséget fogyasztunk válaszreakcióként egy érzelemre, például stresszre. Fontos, hogy a falásroham nem összekeverendő a falászavarral. Erről akkor beszélünk, ha a páciens három hónapon keresztül, körülbelül heti háromszor nagyon nagy mennyiségű ételt fogyaszt. Ez már pszichiátriai kezelést igényel.
Mi állhat ennek a hátterében?
K.A: Nagyon sok tényező. Traumák, az érzelmek kezelésének hiányosságai, illetve a negatív testkép, mely elindítja a problémát. Valamint megint kiemelném a diétázást, amely során fizikai és mentális éhezés alakul ki az ételmegvonás miatt. Ez mind hajlamosíthat falásrohamokra, amely a végén egyfajta viselkedésmóddá alakulhat.
A honlapodon említetted a „bottomless”, vagyis feneketlen éhség kifejezést. Mit takar ez és mennyiben kapcsolódik az előző kettőhöz?
K.A:
Abszolút kapcsolódik hozzá. Ez egy olyan éhségfajta, amikor valaki úgy érzi, hogy egyszerűen nem bírja kielégíteni az étvágyát. Ezt a leptin és ghrelin hormonok egyensúlyhiánya is okozhatja, de depresszió és más mentális betegségek is állhatnak a hátterében. Nagyon érdekes aspektus, hogy evés közben a tudatunk eléri azt az állapotot, hogy egyszerűen lekapcsolódik a testünkről. Ezt úgy kell elképzelni, hogy eszel, eszel, viszont nem érzed a teltség érzetet, mert átvitt értelemben megszűnik a kapcsolat az elméd és a tested között. Ez azzal magyarázható, hogy az agyunk nem bírja feldolgozni azt a fajta bűntudatot, amely az evéshez kapcsolódik, ezért inkább „nem is néz oda”, egyszerűen kikapcsolja a kontroll funkciókat. Mondhatni, szinte transzba esünk és képtelenek vagyunk megálljt parancsolni.
Ide tartoznak a zugevők is?
K.A: A zugevés alapvetően a bűntudatból és szégyenérzetből ered. Hiszen titokban esznek, akkor amikor senki nem látja őket. Gyakran előfordul, hogy félnek valamitől, például a párjuk vagy a környezetük rosszallásától, attól, hogy ők látszólag diétáznak, s mégis elgyengülnek. Tartanak a megbélyegzéstől, sokszor még saját maguk előtt is szégyellik ezt az impulzív cselekedetet. Ehhez hozzájárul még egyfajta meghasonulás, hiszen kívülről mutatnak egy képet magukról, de cselekedeteik ezzel nem összeegyeztethetőek. Fontos azonban rájönni, hogy mitől félnek igazán, mi vezérli legmélyen a tetteiket.
Fotó: Shutterstock
Mikor és milyen szakemberhez érdemes fordulni?
K.A: A legfontosabb az, hogy étkezési probléma és étkezési zavar között különbség van. Az utóbbival pszichiáter foglalkozik a megfelelő kórkép felállításával. Vannak azok a szubklinikai esetek, akikkel én is foglalkozom, ők még nem ütik meg a diagnosztikai kritériumokat, de kapcsolatuk az étellel nem egészséges állapotot jelez. Illetve külön kiemelném, hogy akkor érdemes segítséget kérni, ha úgy érezzük, hogy a fogyókúra és a kalóriák számolgatása már túl nagy területet foglal el az időnkből és az életminőségünket rombolja az, hogy túl sokat gondolunk az ételre, és az étkezések állandó stresszfaktorok a mindennapjainkban.
Mi az, amit szakemberként semmiképp sem javasolnál stresszevés és érzelmi evés ellen?
K.A: Habár elsőre furcsa lehet, de se érzelmi evés, se falásroham esetén ne próbáljunk meg ellenállni vagy megálljt parancsolni magunknak. Ehelyett, próbáljuk meg megérteni, mit akar üzenni a testünk. Nagyon rossz ötlet ilyenkor az étel megvonása, hiszen ez pont visszafele sülhet el és még több stresszt okozhat. Felléphet sóvárgás és szorongás is, melyet önvád és önbüntetés követhet. Például: megettem egy zacskó mogyorót, ezért most dupla annyit fogok sportolni és kihagyom a következő étkezést. Ez szintén nem jó, mert behúzhat egy olyan spirálba, amely étkezési zavarokhoz vezethet. Tehát a tünetek elnyomása semmiképp nem fog működni. A megoldás felé vezető út azzal kezdődik, hogy szembenézünk a problémával és perspektívát váltunk: mi folyik bennem, mit élek át evés közben? Hova szeretnék eljutni az étel segítségével?
Valójában nagyon érdekes, hiszen érzelmi evésről és stresszevésről beszélünk, azonban ezeknek már rég nincs köze az evéshez. Ez már az érzelmek kezelésének problémái, melyek az evésben mutatkoznak meg és világítanak rá arra, hogy a probléma sokkal mélyebben gyökerezik.
Kiemelt kép: Shutterstock
