„Vérző mellbimbóval szoptattam és szorongattam a fotel karját, majd miután a kisfiam jóllakott, összekuporodva sírtam a görcsöktől”

Mit tapasztaltatok a környezetetekben, milyen a társadalom hozzáállása a szoptatáshoz? 

Farkas Jenny: Nagyon változó. Vannak, akik nagyon felvilágosultak (milyen érdekes felvilágosultságról beszélni egy ilyen ősrégi és csodálatos tevékenység kapcsán), mások viszont elutasítóak. Én azt tapasztalom, hogy aki valamilyen okból kifolyólag nem tudott, vagy nem akart szoptatni, az sokkal elutasítóbb a témával kapcsolatban. Mi viszont, akik eldöntöttük, hogy gyermekünket anyatejjel szeretnénk táplálni, egy emberként támogatjuk egymást. Csodás kis titkos szövetség ez köztünk, szoptatós anyák közt. 

Molnosi Orsi: Manapság szerintem egyre pozitívabb a társadalom hozzáállása a szoptatáshoz, rengeteg segítséget kapnak a kezdő édesanyák, nem szégyen kérdezni. Valamint lelkileg is támogatják egymást az édesanyák, ha nehézségük támad. A szüleink generációját megosztja ez a téma, sokaktól hallottam, hogy pár hónap után „elment” a tej és jött a tápszer vagy a forralt tehéntej. Ők talán könnyebben engedték el a cicizős időszakot. 

Renczés Emese: Azt látom, hogy manapság egyre több édesanya részesíti előnyben a szoptatást, sőt, azt tapasztalom, hogy már-már görcsösen ragaszkodnak néhányan a szoptatáshoz. Így, ha esetleg ez valakinek nem sikerül, akkor azt kudarcként éli meg és nem szívesen beszél róla. Pedig igazából nincs jogunk ítélkezni senki felett, hisz ezekben a kudarcokban nem feltétlenül az anya a hibás. Illetve ha az anyának módjában áll választani, akkora szíve joga eldönteni, hogy szeretné-e szoptatni a babáját, vagy sem. 

Mit gondoltok, mi mindenen múlik a sikeres szoptatás? 

F.J.: Úgy gondolom, hogy nekem szerencsém volt. Bár a kisfiam császármetszéssel jött a világra, esetünkben ez nem jelentett hátrányt a szoptatás elkezdését illetően. Úgy mondják, hogy a szülést követő legfeljebb 6 órán belül az újszülött babának mellre kell kerülnie, különben a szoptatás sikeressége nagyban csökken. Ebben pedig, főleg császármetszés esetén, nagy szerepe van a kórházi személyzetnek. Szerencsére mi egy nagyon aranyos és segítőkész nővért fogtunk ki, így már az első mellre helyezés sikeres volt, és megtörtént a születés után 2-3 órával. Azt gondolom, hogy ez nagy hatással volt a későbbi „sikerre” és arra, hogy a kisfiamat immár 10 hónapja táplálom anyatejjel. Egyébként pedig az elhatározás kulcsfontosságú. El kell dönteni, már a terhesség ideje alatt, hogy szeretnénk szoptatni, és ezen elhatározásunk mellett kitartani. 

M.O.: Véleményem szerint az egyetlen kulcsa a sikeres szoptatásnak a kitartás. Ha valaki eldönti, hogy: „Igen, én szoptatni fogom a kisbabám!”, akkor nincs olyan probléma, amit kitartással ne lehetne kiküszöbölni. 

R.E.:  Azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy megbízható helyekről informálódjunk a szoptatás mibenlétével kapcsolatban is.  

Fotó: Shutterstock

A szoptatás, főleg a legelején egy türelemjáték, illetve hitbéli kérdés is: el kell hinnie az édesanyáknak azt, hogy képesek szoptatni a kisbabájukat. Nagyon fontos lenne, hogy hallgassunk a belső hangunkra, hogy legyen önbizalmunk, higgyük el, hogy jól csináljuk, amit csinálunk.

Sajnos ezt néha nem könnyű meghallani, hiszen a környezet hangja sokszor hangosabb. Jó, ha van elérhetőségünk egy szakértőre, szoptatási tanácsadóra is. Ha elakadunk, ők rengeteg hasznos tanáccsal tudnak ellátni.  

A szülést követően, a kórházban milyen tapasztalatokat szereztetek a szoptatással kapcsolatban? Mennyire volt támogató a közeg? 

F.J.:  

Sokan, főleg az idősebb generációból akartak meggyőzni arról, hogy „nem elég a tejem”, vagy hogy „vizes, nem jó” – ami, ma már tudjuk, hogy nem létezik. Minden édesanya teje pont tökéletes összetételű gyermeke számára. Úgy gondolom, hogy a „tápszeres generáció”, ahogy én a 90-es évek anyukáit nevezem, sajnos nem rendelkezett elég információval a szoptatásról és a tejtermelésről, arról, hogyan is működik a női szervezet, és hogy milyen csodás szimbiózisban él a kisbabák igényeivel. Ma már sokkal több információval rendelkezünk ezzel kapcsolatban.

Ezért aztán amikor eljöttek az első nehézségek, például egy növekedési ugrás, amikor a kisfiamnak hirtelen több tejre volt szüksége, én pedig friss anyaként elbizonytalanodtam, az idősebb generáció tanácsai, miszerint nem jó a tejem és adjak inkább tápot a babámnak, csak rontottak a helyzeten. Ekkor fordultam szoptatási tanácsadóhoz, hogy biztos legyek benne, jól csinálom. A legjobb döntés volt, ugyanis a szakértő csak megerősített az igazamban, és megújult önbizalommal folytattuk a közös utunkat. 

M.O.: Császáros anyukaként az első két napot külön töltöttük a kisbabámmal, napi kétszer hozták őt a nővérek és rögtön mellre is tettük, viszont a tejem akkor még nem indult el, ezért kapott tápszert. A harmadik naptól együtt voltunk a kisfiammal.  

Az egyik nővér készségesen segített, kérdezhettem, fél éjszaka az ágyamon ült és együtt próbáltuk a helyes mellre tapadást. Úgy éreztem magam, mintha egy angyalka lenne velem, aki biztat és hiszi, hogy menni fog.

Majd másnap reggel a következő nővér rám szólt, hogy közeledik a vizit, ne szoptassak, adjak neki tápszert, hogy nyomjon a mérlegelésen a kicsi, különben nem mehetünk haza. Összességében a nővérek többsége segítőkész volt, sok tanácsot kaptam és sikeresen el is indult a tejem. 

R.E.: Hogy az első gyermekem születésekor jó tanácsokat kaptam-e a kórházban, nem tudom megítélni, mert végülis két évig sikeresen szoptattam kisfiam. Viszont az önbizalmamat már ott, a kórházban kissé megtaposták, mikor minősítették a mellbimbóm és azt javasolták, hogy bimbóvédő sapkát használjak a szoptatásokkor, amit saját elhatározásból pár hét után sikerült is elhagyni. Viszont sajnos más anyukáktól hallottam, hogy hasonló „jó tanáccsal” látták el őket, és bizony az ilyen ”segédeszköz” használata hosszú hónapokon, sőt éveken keresztül is megkeserítheti az anyukák életét. Úgy tudom, hogy a szoptatási tanácsadók ezt egyáltalán nem is tanácsolják. Mindkét gyermekem császármetszéssel jött a világra, ami elméletileg hátrányt jelent a szoptatás terén. Ennek fejében az első gyermekemnél, tapasztalatlan anyaként, a kórházban eléggé rám is ijesztettek a nővérek, mikor azt mondták, készüljek fel rá, hogy nem lesz könnyű dolgunk a szoptatással. Úgy érzem, hogy ott, a kórházban nem volt túlságosan támogató a közeg, ennek ellenére, hál’ istennek, a tejtermelés akkor is jól működött. A második szülés után már az első naptól kezdve képes voltam a babám táplálására, ennek ellenére a tudtomon kívül kapott tápszert a kórházban, ami eléggé bosszantó.  

Ha adódott nehézségetek a szoptatás közben, az minek volt betudható? Tudjátok már az okát? Kitől tudtatok segítséget kérni? 

F.J.: Főként az internetről tájékozódtam, mivel sajnos sem édesanyám, sem anyósom nem szoptatott hosszabb ideig.  

M.O.: Mire hazaértünk a kórházból a tejem ugyan elindult, viszont a rossz mellre tapadás miatt nagyon kisebesedett mindkét mellem.  

Még a kórházból kapcsolatba léptem egy szoptatási tanácsadóval, aki másnap meg is látogatott bennünket. A legjobb döntés volt, hogy segítséget kértem, mert ő nemcsak szakmai tanácsokkal látott el, hanem lelkileg is olyan szintű támogatást kaptam, amit előtte el sem tudtam képzelni. Nagy fájdalmaim voltak, minden szoptatás maga volt a pokol, fájt, vérzett, hiszen a sebek újra és újra felszakadtak. Sírva szoptattam 9 hétig. A férjem mindent megtett, fogta a kezem, biztatott és csak az járt a fejemben, hogy előbb vagy utóbb be fognak gyógyulni a sebek és eltűnik a fájdalom is.

A kisfiam szépen hízott, jókat aludt. A tej mennyiségével és minőségével nem volt gond, így eszem ágában sem volt elvenni tőle. A család többi tagja egy idő után kérte, hogy ne kínozzam magam, nincs értelme, hogy ennyire szenvedek, de nem hallgattam rájuk. Éreztem, hogy minden rendben lesz. A sebek egy idő után gyógyultak is, viszont mivel a terhesség alatt magnéziumot kellett szednem, amit a szülést követően abbahagytam, így a melleimben érgörcs alakult ki a hirtelen magnézium visszaeséstől. Utólag a megoldás erre egyszerű: újra elkezdtem szedni és szépen rendbe jött minden. Viszont hosszú út vezetett odáig, mire ez kiderült. A nőgyógyászom még nem is hallott hasonló panaszokról, ezután elmentem mell ultrahangra is, szintén eredménytelenül. Majd a kórházban dolgozó szoptatási tanácsadóval konzultáltam, ő a tüneteimből rögtön tudta, hogy mi a baj. Az első 9 hét nagyon rögös és nehézségekkel teli indulás volt, viszont a mára már 19 hónapos kisfiammal azóta gondtalanul élvezzük a szopizást. 

R.E.: Hála Istennek mindkét gyermekemet tudtam, és tudom jelenleg is szoptatni. Ha adódtak is kisebb nehézségek, mint például tejcsatorna-elzáródás, ill. mellgyulladás, azt mindig meg tudtuk oldani a szoptatási tanácsadó segítségével, így egyszer sem kellett emiatt orvoshoz fordulnom. Hogy mi volt az oka, azt nehéz lenne megmondani, az viszont biztos, hogy szoptatáskor hatványozottan fontos a megfelelő folyadékbevitel, ami nálam gyakran probléma, úgyhogy azóta tudatosan is megpróbálok odafigyelni.  

Mennyire értek titeket váratlanul ezek a nehézségek? Fel lehet ezekre előre készülni? 

F.J.: Szerintem a nehézségekre nem lehet előre felkészülni. Persze, az ember elolvas előre mindent, igyekszik minél több mindent megtudni, megtanulni, mire megérkezik a csöppség.  

De ha jön egy nehézség, akkor azonnal magadban keresed a hibát: Nem csinálom jól? Nincs elég tejem? Vajon helyesen táplálkozom? Nem fájhat a pocija attól, amit megettem? Ezekben a pillanatokban fontos igazán, hogy legyen legalább egy személy a környezetedben, aki támogat, és amikor nem vagy biztos magadban, a felszínen tart.

M.O.: A terhesség alatt a boldog tudatlanság állapotában kevesen aggódunk, hogy vajon milyen nehézséggel találjuk majd szemben magunkat. Elképzeltem, hogy karomba veszem a kisbabám és olyan meghitten történik minden, mint a filmekben.  

Emlékszem, a szülés előtt pár héttel ikreknél voltunk babalátogatóban és az anyuka két babát szoptatott egyszerre, miközben velünk beszélgetett és süteményt evett. Én pedig vérző mellbimbóval szoptattam és szorongattam a fotel karját, majd miután a kisfiam jóllakott, összekuporodva sírtam a görcsöktől. Mindezekre, ha beszélünk is róla előtte, nem lehet felkészülni. Az anyaság viszont egy olyan varázslatos erővel ruházza fel a nőket, amely miatt mindent kibírunk a kisbabánkért.

R.E.: Első esetben mindenképpen váratlanul ért a fájdalmas csomó a mellemben. Nem tudtam mi az, mitől van, hogy kezeljem, tehát egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Úgy gondolom viszont, hogy fel lehet magunkat fegyverezni ezekre a helyzetekre. A második gyermekem érkezése előtt már bekészítettem például otthonra egy mellszívó eszközt a hasonló esetekre, mert ez a fajta stimuláció is sokat tud segíteni. De jól jön olykor a hideg-meleg borogatás, sőt még az elektromos fogkefe is. Mindemellett pedig nagyon sokat segít az is, ha a párunk továbbra is támogat, mellettünk áll és nem akar lebeszélni a szoptatásról.  A legtöbb esetben pár nap alatt szépen megoldódnak ezek a kisebb-nagyobb nehézségek.  

Hogy érzitek, a szoptatás kérdésével kapcsolatban még mindig sok a tabu, a tévhit, a téves információ? Miképp lehetne ezeket felszámolni? 

F.J.: Rengeteg tévhit van, és ez nagyrészt annak tudható be, hogy a szoptatást még mindig tabuként kezeljük. Hiszen hány anyukát látunk a parkban, bevásárlóközpontban, egyéb közterületen cumisüvegből etetni gyermekét, és ezzel szemben hányat szoptatni?  

Én azt látom, hogy nem merjük megetetni gyermekeinket, ellátni alapvető igényüket közterületen fedetlen kebellel. Persze nem azért, mert mi magunk vagyunk szégyenlősek, csak félünk a megszégyenítő pillantásoktól, esetleges megjegyzésektől. Sajnos több barátnőmtől hallottam már erre vonatkozó rossz tapasztalatot. Azt gondolom viszont, hogy ez idővel javulni fog. Ahogy egyre több anyuka választja újra az anyatejes táplálást, úgy fog csökkenni azok száma, akik elutasítóan néznek a szoptatásra.

M.O.: Manapság annyi segítséget kaphatnak az anyukák, akár egymástól, akár szakemberektől, hogy nagyon gyorsan sok hasznos információ birtokába juthatunk. Erre alkalmasak az anyukás, szoptatós csoportok, ahol nincs tabu. Őszintén lehet kérdezni, segítséget kérni, és érkezik is rövid időn belül.   

R.E.: Leginkább azok között jellemző ez, akik még nem szültek. Van, akit már maga a szoptatás kifejezés is kellemetlen érzéssel tölt el. Vannak olyan anyák is, akik nincsenek meggyőződve arról, hogy a baba anyatejes táplálása a legjobb, talán számukra is kellemetlen a téma. A legnagyobb tabut viszont szerintem azok számára jelenti, akik nagyon szeretnék szoptatni a gyermeküket, azonban valamilyen okból kifolyólag ez nem sikerül nekik. Kudarcként élik meg, azt gondolják, hogy emiatt nem jó anyák.  

Én óvakodom a legtöbb anyukás csoporttól, az internetről való tájékozódástól, mert sokszor épp itt kelnek szárnyra a téves információk, amelyek aztán rengeteg felesleges feszültséget okoznak az anyákban.

Mit jelent számotokra az anyatejes táplálás? Miért tartjátok fontosnak?  

F.J.: Leírhatatlan érzés, hogy gyermeked a várandósság 9 hónapját követően is a te testedből kapja az éltető energiát. A szoptatás pillanatait nem cserélném el semmiért a világon. Az első bizonytalan heteknek ugyanúgy megvan a maga gyönyöre, mint a későbbi időszaknak, amikor már magabiztosak vagyunk. Hiszem, hogy a legjobb, amit a gyermekemért teszek, amellett, hogy az édesapjával szeretjük és támogatjuk, az, hogy anyatejjel táplálom.  

M.O.: Számomra a szoptatás nem csupán a táplálást jelenti, hanem egy varázslatos kötelék, ami minket, kettőnket összeköt. Ez a mi időnk a kisfiammal. Imádom, ahogy összebújunk, látom, ahogy megnyugszik, hallgatom a nagy nyeléseket, és igyekszem magamba szívni ennek az időszaknak minden pillanatát. Személy szerint nagyon szeretek szoptatni, számomra a tudat, hogy számára pótolhatatlan vagyok, felemelő érzés. Szeretném kiélvezni, amíg csak lehet, mert bár ez lemondással is jár, hiszen korlátozva van az idő, amit távol lehetek tőle, mégis úgy gondolom, hogy olyan gyorsan telik el ez a néhány hónap/év, hogy ki szeretném használni, amíg csak lehet. 

R.E.: Számomra a szoptatás nemcsak a táplálást jelenti, hanem egy csodálatos kapcsolódási lehetőséget is a kisbabámmal, hiszen tényleg magunkból tápláljuk ezeket a pici életeket. Nyilván, amikor épp egy-egy mellgyulladással, lázzal küzdünk, akkor nem ez jut az eszünkbe. De mégiscsak sokkal több az olyan pillanat, amikor el tudunk ebben mélyülni, és kapcsolódni tudunk a babánkkal.  

Mi a legnagyobb kihívás számotokra a szoptatás kapcsán? 

F.J.: Egyértelműen az, hogy már 10 hónapja nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Persze ez nem törvényszerű, rengeteg baba van, aki szopizás mellett is átalussza az éjszakákat. Ezen kívül azonban imádom, hogy nem kell üvegeket mosogatnom, tápszeres dobozokat és cumisüvegeket magammal vinnem, ha megyünk valahová. Mindig azt szoktam mondani, hogy én alvás közben készítem a kisfiam ételét.  

R.E.: Talán éppen azoknak a pillanatoknak a megteremtése az egyik legnehezebb dolog, amikor valóban csak egymásra figyelünk a kisbabámmal a szoptatás ideje alatt. Hiszen ha az embernek van egy másik gyermeke is, akkor sokszor megoszlik a figyelem, nincs lehetőség elvonulni, összebújni, és akár játszás közben is muszáj megetetni a kisbabát. 

Számomra azok a kezdeti időszakok jelentettek nagyobb kihívást, amikor még csak ismerkedtünk a gyermekeimmel, és megpróbáltunk egymásra hangolódni. Talán olyakor a legnehezebb türelmesnek és higgadtnak maradni. Viszont épp akkor van rá a legnagyobb szükség.

Mik lennének a legfontosabb tanácsaitok a leendő édesanyák számára a szoptatás kapcsán?  

F.J.: Légy eltökélt, és ha eldöntötted, hogy szoptatni akarod a babádat, tarts ki. Nagyon kevés olyan akadály van, ami akár egy szoptatási tanácsadó bevonásával nem megoldható. Hidd el, megéri. Neked és a babádnak is. 

M.O.: Az első tanácsom az lenne, hogy ne féljenek segítséget kérni. Aki szívből elhatározza, hogy így szeretné táplálni babáját, annak menni is fog, csak igazán hinni kell benne. Az anyatej egy olyan csodálatos elixír, melytől jobbat egy pici baba nem is kaphat. Az anyák ereje és kitartása pedig végtelen, akárcsak a szeretetük a gyermekeik iránt, ezáltal nincs olyan akadály, amivel egy édesanya ne tudna megbirkózni. Kívánom, hogy mindenki élje át és tapasztalja meg a szépségeit, mely életre szóló kapocsként is szolgálhat anya és gyermeke között. 

R.E.:  

A legfontosabb, hogy bízzanak magukban az édesanyák, és legyenek nagyon türelmesek magukkal és a babájukkal is. Fontos lenne, hogy ezt a türelmet a párunktól és a környezetünktől is megkapjuk, valamint az is, hogy a környezetünk fogadja el a döntésünket – legyen ez a döntés akár az, hogy szoptatni szeretnénk, akár az, hogy nem. Próbáljunk meg hallgatni az ösztöneinkre. Ha pedig ennek ellenére bizonytalanok vagyunk, kérdéseink vannak, ne habozzunk felkeresni egy szoptatási tanácsadót, ők tényleg azért vannak, mert a legjobbat akarják nekünk is és a babánknak is.

 

Kiemelt kép: Shutterstock