“Hálás vagyok a genetikai anyukámnak, hogy örökbeadott és ebbe a családba kerültem”

Régóta foglalkoztat az örökbefogadás témája, hiszen az ismerőseimen keresztül beleláthattam annak nehézségeibe. Zsófit a baba örökbefogadás témájú cikkemhez egy barátnőmön keresztül ismertem meg. Szerettem volna minél több emberhez eljuttatni a történetét, amihez Ő és örökbefogadó anyukája, Éva is lelkesen hozzájárult. Meglepő nyíltsággal és őszinteséggel beszéltek a megpróbáltatásokról és örömökről, a genetikai szülőkkel való kapcsolatról és Zsófi örökbefogadott öccse, Zsolti érkezéséről a családba. Sokszor egymás szavába vágva meséltek, a köztük lévő dinamika és hasonlóság egyértelművé tette a köztük lévő kapocs különlegességét. Az örökbefogadással foglalkozó sorozatom  első részében Tapasztó Orsival egy hosszas várakozás után megérkező hároméves kisfiú történetét ismertük meg, Éva és Zsófi történetén keresztül pedig most betekintést nyújtok abba, hogyan változott, ha változott egyáltalán az örökbefogadáshoz való hozzáállás.

Miért döntöttetek a baba örökbefogadás mellett?

Éva: Szerettünk volna gyereket, nekem volt három korai vetélésem. Volt genetikai vizsgálatom is, ahol azt a diagnózist kaptuk: “Asszonyom, magának nem lehet gyereke.” De ezt mi nem fogadtuk el, elmentünk Pécsre egy újabb vizsgálatra, ahol elmagyarázták, hány százalék esélyünk van, de felhívták a figyelmünket, hogy a baba örökbefogadás is lehet egy opció.

Már a vizsgálatok alatt is kiderült, hogy a férjemmel alkalmatlanok vagyunk a lombikbébi programra, mert borzalmasan nehezen éltük meg ezeket az egészségügyi beavatkozásokat. Én annyit tudtam, hogy nekem gyerekem lesz, hogy milyen módon, azt nem.

Mi volt a következő lépés?

Éva: Az egészségügyben dolgozom és az egyik szülésznő kollégám felkerült Pestre, ahol a kórházban tudták, hogy gondolkodunk a baba örökbefogadás lehetőségén. Ő szólt nekem, hogy van a kórházban egy kislány, megnézhetjük, mert örökbe szeretnék adni. Rögtön mentünk is Pestre, és ezzel elkezdődött a mi baba örökbefogadás történetünk.

Ez azt jelenti, hogy a rendszerben nem is voltatok benne, mint örökbefogadásra váró szülők?

Éva: 1996-ban, Zsófinál még nem létezett ez a rendszer, 2002-ben Zsoltinál már igen.  Amikor először belenéztem Zsófi szemébe a kórházban, onnantól nem volt kérdés​, hogy összetartozunk​. A kórházban megkaptuk a szülő anyuka elérhetőségét és felvettük vele a kapcsolatot. Mivel az anyuka már otthagyta a kórházban Zsófit, így nem hozhatta el, nekünk viszont nem volt hivatalos papírunk. Csak ezek után kezdődött a procedúra, a lakásunk megtekintése, anyagi helyzetünk vizsgálata, valamint pszichológushoz is kellett mennünk.

Aztán elakadtunk, mert a pesti gyámügyön nem akarták kiadni a Zsófit. Hosszú volt a várakozási idő, úgyhogy kerestünk egy ügyvédet, hogy meggyorsíthassuk a folyamatot. Végül az ügyvéd és egy gyámhivatalis kapcsolat segítségével arra jutottunk, hogy át kell vinni az ügyet Dombóvárra, ahol éltünk. A szülő anyuka szerencsére partner volt ebben, megismertük egymást és nagyon támogatta, hogy Zsófi hozzánk kerüljön. Zsófi ezalatt a kórházban volt, összesen hat hétig, de hála Istennek ott tartották. Amikor végre sikerült elintézni a papírmunkát, a szülő anyukával együtt mentünk a kórházba Zsófiért. Ott nagyon bunkón viselkedtek velünk, de nem volt választásuk, ki kellett adniuk a babát, mivel megvoltak a papírok.

Miért álltak ellen a kórházban? Nem az volt a cél, hogy szülőhöz kerüljön egy kisbaba?

Éva:

A főorvosnő Pesten annyit mondott, hogy Zsófi egy nagyon jó genetikai háttérrel rendelkező kislány. Ezt kihangsúlyozta. Egyértelmű volt, hogy a pénzről szólt a dolog. Én pedig megmondtam, hogy gyerekért nem fizetek, ne tessék haragudni.

Ez elég durva.

Éva: Igen, kemény, de ez paraszolvencia. Az egészségügyben ez működött. Gondolom vannak olyan párok, akik bármit megfizetnek, de mi nem tartoztunk közéjük, ha lett volna pénzünk, akkor sem. Az én erkölcsi rendembe ez nem fér bele. Mi hivatalosan csak az ügyvédnek fizettünk.

Fotó: Pásztor Zsófi

Tartjátok a biológiai anyával a kapcsolatot? Volt arról szó, hogy ő szeretné-e tartani a kapcsolatot veletek?

Éva: Ő azt kérte, hogy ne mondjam el a Zsófinak. Én megmondtam neki, hogy ezt nem tehetem meg, ne haragudjon, de nem hazudhatok a gyerekemnek.

Zsófi: Az örökbefogadási papírban benne van, hogy a genetikai anya lemond a jogokról, és ő fel sem kereshet, ahogy a nagyszülők sem. Genetikai ágon senki sem. Ha jól emlékszem 16 éves kortól szülővel együtt el lehet indítani ezt az eljárást, de azt mondták, hogy kérdéses, lesz-e belőle bármi. Viszont 18 évesen, felnőttként nyugodtan megkereshetem a genetikai szülőket. Nagyon vártam, hogy nagykorúvá váljak.

Nem azért, mert nem szeret a családom és új anyukát, új apukát akarok, hanem egyszerűen az érdekelt, hogy néznek ki? Sokszor volt ilyen beszélgetésem anyáékkal, hogy kitől mit örököltem? Kinek az orrát? Kinek a szemét? Szerencsére anyáék ebben száz százalékig partnerek voltak.

Éva: Hozzáteszem, Zsófi genetikai apukája semmilyen nyomot nem szeretett volna hagyni, és sehol nem is szerepel a nyilvántartásban. Egyetlen egyszer találkoztam vele. Annyi biztos, hogy az alakod és az orrod az apukádé.

Zsófi: 19 évesen elindítottam a folyamatot, először Dombóváron, ahol elkerekedett szemekkel néztek rám, mert ők még ilyet életükben nem hallottak, hogy valakiről lemondanak, ő pedig meg akarja őket keresni. Végül Szekszárdra küldtek, és mivel eldöntöttem, hogy ezt anyával akarom végigcsinálni, ő is jött velem. A hivatalban nem akarták őt beengedni, mert az eljárásnál nem lehet ott, de végül összebarátkoztak az ügyintézővel.

Éva: 

Nem értették, hogy nekem is ugyanúgy az érdekem, hogy Zsófi megtalálja a gyökereit. Semmilyen ellenérzés nincs bennem.

De ez az általános tapasztalat, hogy mindenki megdöbben, mert a legtöbben nem tudnak nyitottan beszélni a gyerekkel az örökbefogadásról.

Fotó: Shutterstock

Végül megtaláltad a genetikai anyukádat?

Zsófi: Amikor elindítottuk az eljárást, elmondták milyen lehetséges kimenetelei vannak az ügyemnek: kapok egy címet, mert Magyarországon lakik a genetikai anya, vagy kapok egy külföldi címet, de az a lehetőség is fennáll, hogy külföldön élő magyar állampolgár és nincs bejelentett lakcíme. Az én esetemben ez utóbbi történt: kaptam egy levelet, amiben szerepelt a genetikai anyám és a nagymamám neve és a születési adataik, de én ezzel el is engedtem a dolgot. Végül anya beszélt rá, hogy keressem meg Facebookon, ahol meg is találtam.

Írtam neki egy üzenetet, hogy Zsófi vagyok, ekkor születtem ebben a kórházban és szeretnélek megismerni. Be is jelöltem Facebookon, de azt elutasította, ezért volt pár hónap, amikor nem tudtam rákeresni. Amikor megtaláltam Belgiumban élt a belga férjével és két gyerekkel. A legutolsó információm szerint Amerikába költöztek. Annyit tudok még, hogy elvileg csak a genetikai szüleim tudtak arról, hogy én vagyok.

Úgy gondoltam nem lenne fair felborítani valakinek az életét. Annyira nem akartam vele találkozni, hogy tönkretegyek bármit. Egy ideig gyakran néztem az oldalát, és tudtam, hogy sokat járt Budapesten, ilyenkor sokszor bennem volt, hogy akár el is mehettünk egymás mellett.

Éva: Ez nekem nehéz, mert még mindig van egy lebegő rés. Mindig azt vallottam a szülő anyukákról, akár Zsófinál, akár Zsoltinál, hogy tényleg olyan helyzetben voltak, amikor nem tudtak másképp dönteni, ezt pedig próbáljuk közösen tiszteletben tartani.

Körülbelül két hónappal az örökbefogadás után mindkét szülő anyuka megkeresett telefonon. Zsófi szülő anyukája megkérdezte, kék-e a szeme, Zsoltié képet kért. Éppen itt tartottak a gyászban. 

Zsófi, te hogyan kapcsolódsz ehhez a kérdéshez? A gyökereidet keresed, vagy szeretnéd megtudni, mit hozhatsz a szüleidtől akár kinézetben, akár személyiségjegyben?

Zsófi: A vérvonal nagyon érdekel, magamban van egy kérdőjel ezzel kapcsolatban. A személyiségemben a szüleim jellemzőit látom, ezért ebben nem gondolom, hogy sok mindent hoztam volna a genetikai szüleimtől. Anyukámról már láttam képet, ezért az már nem érdekel, hogy néz ki. 

Rájöttem, hogy igazából nincs kérdésem. Hálás vagyok neki, hogy ezt a döntést hozta, nem pedig az abortuszt választotta, és hogy ebbe a családba kerültem.

Egyedül a genetikai apám nevét szeretném megtudni tőle. De mivel láttam, hogy szép családja van, valószínűleg túltette magát ezen, és ez rendben van így.

Hogyan beszéltetek arról Zsófinak, hogy örökbefogadtátok? 

Éva: Zsófinál nehéz volt, mert másfél-két évesen rákérdezett, hogy anya, én is a te pocakodban voltam? A válasz az volt, hogy nem, picim, nem, ami egy ideig elég volt. Aztán visszakérdezett, hogy akkor kinek a pocakjában voltam? Így fejtettük tovább: amit ők kérdeztek, én megválaszoltam.

Zsófi: Én arra emlékszem, amikor Öcsinek elmondtad. Én kérdezgettem, hogy mikor mondjátok el? Nagyon vártam, hogy végre ő is be legyen avatva a titokba. A fürdőben voltunk, Zsolti a kádban játszott az autókkal. Ő is megkérdezte, hogy én a te pocakodban voltam? Mondtad, hogy nem az én pocakomban.

Mire ő azt válaszolta, hogy jó, attól még az anyám vagy.

Éva: Még annyit kérdezett: ha legközelebb születek, akkor már a te pocakodban leszek? 

Ő felkereste a genetikai családját?

Zsófi: Zsolti sose indította el a hivatalos keresést, de Facebookon megtaláltuk a családját.

Éva: Azt mondta, nem szeretne több bonyodalmat, és eddig még nem lépett kapcsolatba velük.

Zsófi, hogyan reagálnak az emberek, mikor megtudják, hogy örökbefogadott vagy?

Zsófi: Egy baráti társaságban beszélgettünk az örökbefogadásról, hogy mikor kellene elmondani, egyáltalán el kell-e mondani. Két srác azon az állásponton volt, hogy ezt nem szabad elmondani egy gyereknek, mert teljes törést okoz. Erre mondtam, hogy olyan nincs, hogy nem tudja meg a gyerek, és inkább kicsiként mondják el neki, minthogy totális identitásválsága legyen később abból, hogy őt örökbe fogadták.

Amikor kiderült számunkra, hogy örökbefogadott vagyok, hirtelen nagyon egyetértettek velem. Meg kellett jegyeznem, hogy attól még veszekedhetünk ebben a témában, hogy én érintett vagyok.

Éva: Zsolti és Zsófi iskoláiban a beiratkozáskor elmondtam, hogy örökbefogadott gyerekek és tudnak róla. De mindenhol merev falakba ütköztem. Zsolti iskolájában például feladat volt, hogy vigyük be a kedvenc mesekönyvünket. Zsolti bevitte a Nekem két születésnapom van című könyvet, úgy gondoltuk milyen jó, hogy tudnak erről az iskolában beszélni. De a tanárnő nem mert erről beszélgetést kezdeményezni az osztályban, nem engedte Zsoltinak, hogy erről a könyvről meséljen. Pedig itt már 2010-es évek elején járunk.

Érte bármelyikőtőket hátrányos megkülönböztetés azért, mert örökbefogadtak titeket?

Zsófi: Hátrányos megkülönböztetést sosem éltem meg, de sok olyan helyzet volt, amikor nem szóltam hozzá egy adott témához, mert jól elbeszélgetnek arról például, hogy ki székely, ki felvidéki, egyebek, én pedig úgy voltam vele, ha megmondom, hogy én nem tudom, mert örökbefogadtak, akkor megfagy a hangulat.

Mindenkinek kikerekednek a szemei, előbb bocsánatot kérnek, hogy nem tudták, és jönnek a kérdések. Hogy vagy? Hogyan érint ez téged? A kicsit merészebbek megkérdezik, hogy esetleg kérdezhetnek-e?​ Hiába beszélek róla szívesen, ha azt érzem, jól működik egy beszélgetés, akkor inkább nem szólalok meg a témában, nehogy kellemetlenné váljon a légkör.​ ​​A közvetlen környezetemben tudják, ebből fakadóan volt olyan, aki megkérdezte, megadhatja-e a számom egy örökbefogadáson gondolkodó kollégájának,  beszélnénk-e erről velük. Azt válaszoltam, nagyon szívesen. De új társaságban, ha feljön ez a téma, akkor van egy szégyenérzet és jönnek a megszokott kérdések.

Mit kérdeznek a leggyakrabban?

Zsófi: Hány évesen fogadtak örökbe? Miért fogadtak örökbe? Miért adtak örökbe? Milyen érzés örökbe fogadott gyereknek lenni? Erre vissza szoktam kérdezni: milyen érzés nem örökbe fogadott gyereknek lenni?

Éva: Ugyanezt kérdezik tőlem is egyébként. Hogy milyen érzés így anyának lenni? 

Mindig azt felelem, hogy szerintem ugyanolyan, mint neked, mert nekem ez a normális. Nem tudom, milyen a másik. Néha felmerül, hogy nem vagyok igazi anyuka… De ezt nem nagyon mondják ki, csak éreztetik.

Éva, később próbálkoztatok még természetes úton kistestvér fogantatására? Örökbefogadás után gyakran megesik, hogy összejön a baba.

Éva: Körülbelül kilencszer vagy tízszer voltam terhes, de sosem sirattam magam, miután nem jött össze a baba. Amikor már megvolt a két gyerek nem akartam sajátot szülni. Féltem, elsősorban a gyerekek miatt, hogy feljöhet bennem valami, még úgyis, hogy most azt érzem, nincs különbség saját és örökbefogadott gyerek között. Nem kívántam, hogy szüljek, de nem gondolom, hogy emiatt kevesebb lennék.

Volt kihatása a környezetetekre a baba örökbefogadás tényének?

Éva: Valószínűleg mintaként szolgált másoknak, ahogy a gyerekekkel együtt éltünk, mert sokan megkerestek, akik szintén örökbe akartak fogadni. Egy párnak például, akik miattunk indultak el ezen az úton, ma már két fia van.

Többen jöttek, beszélgettünk, kérdeztek. Voltak, akik eltűntek és nem tudom, mi lett velük. Másokkal bár nem járunk össze családostól, de beszélgetünk és hálásak vagyunk egymásnak, hogy nekik is sikerült, mi is jól vagyunk.

Mikor a neurológián dolgoztam a pszichiáter főnökasszonyom megkért, hogy beszélgessek egy örökbefogadó anyukával. Már nála volt a gyerek, de nem merte végigtolni az utcán, mert szégyellte. Felmerült bennük a kérdés, hogy vajon visszaadják-e? Azt mondtam nekik, hogy adják. Ha valaki ilyen negatív érzelmeket táplál a gyerek felé, az csak hosszú távon oldható meg, amit a gyerek meg fog sínyleni ebben az időszakban. Véleményem szerint nem mindenki alkalmas az örökbefogadásra.

Milyen tanáccsal segítenél azoknak, akik örökbefogadáson gondolkoznak?

Éva: Azoknak ajánlom az örökbefogadást, akik nem a saját képüket akarják tovább építeni, hanem ​egy ​egyedi​ egyénisége​t. Nekem szülőként mindig az volt a lényeg, hogy a gyerekeimnek háttér legyek, amiben tudnak fejlődni, majd önállóak legyenek az életben. Sokszor hallom, hogy az én genetikámat akarom továbbvinni. Ilyen esetben nem érdemes megpróbálni az örökbefogadást.

Aki elfogadja, hogy tud épülni a gyerekkel együtt, az egy alap​ az örökbefogadáshoz​. Az biztos, hogy a saját gyerek is épít téged. De mi ebben családként együtt fejlődtünk. Nagyon sokat tanultam Zsófitól, már pici korától kezdve. Például a csacsogása, ölelgetése sokat lazított rajtam, mert én inkább merevebb, távolságtartóbb személy vagyok, de nagyon örülök, hogy ezt a közvetlenséget megtanulhattam tőle. De az is hatással volt rám, hogy Zsófi szülő anyukája főiskolára járt, ezért én is szerettem volna Zsófinak biztosítani ezt a szellemi szintet. Ezért az örökbefogadás után elkezdtem főiskolára járni, és diplomát szereztem. Nyitottnak kell lenni, mert miért ne lehetne ​az örökbefogadás​ egy természetes dolog?

 

Kiemelt kép: Pexels